Az emberré vált ember

Az itt következő gondolatok elé a szerzőnek - egyfelől saját álláspontját tisztázandó, másfelől merészségét magyarázandó — két megjegyzést kell fűznie. E sorok írója jelen tanulmányában kifejtett nézeteit nem végleges álláspontnak, hanem csupán egy olyan munkahipotézisnek tekinti, amely a későbbiek folyamán - egy, a témában való további elmélyülés során - két szempontból is mindenképpen meghaladandó lesz: meghaladandó lesz először is azért, mert a mind magasabb rendű biológiai formák megjelenése mögötti spirituális háttér nem kapja meg benne azt a hangsúlyt, amelyet megérdemelne; másodszor pedig azért, mert a biológiai transzformizmust, vagyis a különféle organikus alakzatoknak az egymásból való kifejlődését éppúgy nem teszi kritika tárgyává, mint azokat a feltételezett okokat, amelyek ezt az átalakulási folyamatot az egyre magasabb rendűvé válás irányában meghatározzák.' Ez utóbbi megállapítás már magában rejti a magyarázatát annak a merészségnek is, amely a szerzőt oda vezette, hogy (minden szakirányú — biológiai, antropológiai, paleoantropológiái, paleontológiai, primatológiai stb. — képzettség hiányában) vállalkozni mert egy antropológiai kibontakozáselmélet körvonalazására. Ugyanis a szóban forgó elmélet nem új tényekre, nem új kutatási eredményekre támaszkodik, hanem arra a többé-kevésbé tényekből álló szubsztrátumra, amelyet a tudományos közmegegyezés hitelesített. Az imént említett megszorításoknak (a spirituális háttér felvázolásának és a transzformizmus kritikájának a mellőzése) éppen az az oka, hogy a jelen tanulmány evolucionista bázisról kiindulva is követhető és értelmezhető kíván lenni; vagyis csupán azt szándékozik bemutatni, hogy ugyanazoknak a tényeknek, amelyekre az evolucionizmus is támaszkodik — s amelyeket összegzőleg a bioszféra generikus összefüggéseként lehet meghatározni —, lehetséges egy másfajta, nem evolucionista értelmezése is, s hogy a tények inkább ez utóbbi irányba »szorítják« az elfogulatlan elmét. Talán már az eddigiekből is kitűnik, hogy az alábbi gondolatok az ember eredetére vonatkozó magyarázatoknak egy kevéssé ismert nyomvonalán haladnak, s éppen annyira különböznek a ma már döntően elavultnak tekinthető kreácionizmustól, mint az egyeduralkodó szerepre jutott evolucionizmustól. Azonban maga a »nyomvonal« kifejezés is jelzi, hogy e vállalkozás korántsem előz- mények nélküli. Itt mindenekelőtt Karl Schnell, Otto Hamann, Max Westenhöfer és Edgar Dacqué neve említhető. Hogy a kibontakozáselmélettel analóg elméletek sorsa miért alakult olyan mostohán, s hogy miért lett rendre és szükségképpen osztályrészük nemcsak egyszerűen a sikertelenség, hanem már a tudományos figyelem hiánya is, annak egy sajátos, és tudományosnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető oka van.