Temetni veszélyes

A vén Lanscombe reszketeg léptekkel totyogott szobáról szobára, hogy felhúzza a redőnyöket. Némelyik ablakon kinézett, s ilyenkor összehúzta öreg, enyves szemét. Hamarosan visszaérkeznek a temetésről. Kissé gyorsabban lépegetett. Sok az ablak. A múlt századbeli Enderby-kastély gótikus stílusban épült. Minden szobában színehagyott brokát- vagy bársonyfüggönyök lógtak. A falak egy részén kopott selyemburkolat. A zöld szalonba érve, a vén inas felpillantott a kandalló felett függő képre, amely Cornelius Abernethie-t ábrázolta. Számára épült a kastély. Cornelius Abernethie barna szakálla támadóan meredt előre; keze egy földgömbön nyugodott. Nem tudni, hogy a modell óhaja vagy a művész ötlete volt-e ez a jelképes póz. A vén Lanscombe gyakran gondolta magában, hogy a kastély ura, a kép után ítélve, nagyon energikus egyéniség lehetett: örült, hogy nem ismerte személyesen. Az ő gazdája Richard úr volt. Mégpedig jó gazdája. Nagyon is hirtelen távozott, bár igaz, hogy egy idő óta orvos járt hozzá. Bizony, Richard úr sosem tért magához abból a megrázkódtatásból, amelyet a fiatal Mortimer úr halála okozott. A vén ember megcsóválta a fejét, és besietett a fehér budoárba. Szörnyű katasztrófa volt az a haláleset. Ilyen erőteljes, egészséges fiatal férfi, nyitva állt előtte a világ! Az ember igazán nem hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhetik. Lesújtó, igazán lesújtó. Gordon úr pedig elesett a háborúban. Egyik szerencsétlenség a másik után. Így megy ez manapság. Szegény Richard úr nem tudta elviselni. Pedig egy héttel ezelőtt még elég jó erőben volt. A fehér budoár harmadik ablakának redőnye nem akart rendesen felmenni. Egy darabot ment, aztán megakadt. Alighanem rossz már a rugója - csak az lehet a baj -, öregek, ócskák már ezek a redőnyök, mint minden a kastélyban. S manapság semmit sem lehet jól megjavíttatni. Az iparos lekicsinylően csóválgatja a fejét, és kijelenti, hogy az efféle ósdi holmi nem alkalmas a reparatúrára. Pedig a régi többet ér, mint az új! Ha valaki, akkor ő, Lanscombe, tudja. Ami új, annak nagy része kontármunka - szétmegy az ember kezében. Az anyag selejtes, de a megmunkálása is az. Ő, Lanscombe, akárkinek a szemébe mondja! Talán ha létrára állna, meg tudná igazítani a redőnyt. De ehhez nincs sok kedve; fél a szédüléstől; az mostanában könnyen elfogja, ha létrára hág. Egyelőre így hagyja a redőnyt. A fehér budoár úgysem az útra néz, nem látják az autókból, amikor visszaérkeznek a temetésről. Most senki sem használja a szobát. Hölgyek szobája ez, hölgy pedig már régen nem él Enderbyben. Kár, hogy Mortimer úr nem nősült meg. Hol Norvégiában járt halászni, hol Skóciában vadászni, hol meg Svájcban mindenféle téli sport kedvéért, ahelyett, hogy elvett volna egy szép fiatal ladyt, és otthon maradt volna rohangáló gyerekekkel. Be régóta nem lármáztak gyerekek ebben a házban! És Lanscombe gondolatai visszakalandoznak a múltba, amelynek eseményei sokkal tisztábban és világosabban élnek az emlékezetében, mint ami az utolsó húsz év alatt történt. Ez a két évtized homályos és zavaros volt; mindenféle ember járt itt, azt sem tudta igazában, hogy ki kicsoda, és a külsejük is elfakult az agyában. De a régmúlt napokra jól visszaemlékezik.