Kromoszóma

Kevin Marshall tulajdonképpen szégyellte magát. Bostonban, az MIT-n szerzett kandidátusi fokozatot molekuláris biológiából, ez semmiképp nem ment volna a Massachusetts Közkórházzal való szoros együttműködés nélkül, és. mégis. minden orvosi dologtól émelygés fogta el. Ezt ugyan senkinek nem vallotta be soha, de minden vérvétel vagy védőoltás valóságos megpróbáltatás volt a számára. A tűtől egyenesen rettegett. Ha csak meglátott egyet, remegni kezdett a lába, magas homlokát kiverte a hideg veríték. Egyszer, még, egyetemista korában, a kanyaróoltástól elájult. Harmincnégy éves korára, több évnyi, élő állatokkal végzett orvosbiológiai kutatómunka után, illett volna levetkőznie ezt a félelmet - de nem. Most is ezért nem ment be sem az A1-es, sem, a B1-es műtőbe. Inkább kint maradt a kettő közötti előkészítő helyiségben, ahonnan az egyik mosdónak támaszkodva, az ablakon kényelmesen beláthatott mindkét műtőbe - amíg nem érezte úgy, hogy jobb, ha elfordítja a fejét. A két beteg körülbelül negyedórája volt benn a műtőben, azóta tartottak a műtéti előkészületek. A két operáló team tagjai félrehúzódva, nyugodtan beszélgettek egymással, beöltözve, kesztyűben, munkára készen. A műtőkben nem sok szó hangzott el, kivéve amit az aneszteziológus és a két asszisztense váltott egymással, amíg a betegeket altatták. Az egyetlen aneszteziológus a két műtő között ingázott, hogy felügyelje a munkát, és ott legyen, ha bármi baj van. De nem volt baj. Legalábbis egyelőre. Kevin ennek ellenére ideges volt. Meglepődött, hogy most nem érzi azt a mámoros diadalt, mint a három előző alkalommal, amikor a mostanihoz hasonló beavatkozást végeztek, és amikor a tudomány hatalmának és a saját alkotótehetségének érzete szinte az egekig emelte. Ujjongás helyett inkább valami alattomos nyugtalanságot érzett. Már majdnem egy hete kezdődött, de most, ahogy a pácienseket figyelte, és elgondolkodott a rájuk váró lehetőségeken, aggasztó hevességgel fogta el a szorongás. Mintha csak az injekciós tűre gondolt volna. gyöngyözni kezdett a homloka, remegett a lába. Erősen meg kellett kapaszkodnia a mosdó szélében, hogy össze ne essen. Hirtelen kivágódott az A1-es műtő ajtaja. Kevin összerezzent. Műtősruhába öltözött alakot látott, halványkék szeme valósággal világított a sapka és a maszk nyílásában. De hirtelen ráismert az illetőre. Candace Brickmann volt az, az egyik műtősnő. Mennek az infúziók, a betegek alszanak - mondta Candace. - Tényleg nem akar bejönni? Sokkal jobban látna mindent. Kösz, jó nekem itt is - mondta Kevin. Ahogy gondolja - mondta Candace. Azzal már be is csapódott mögötte a műtő ajtaja. Kevin látta, hogy átvág a helyiségen és mond valamit az orvosoknak. Erre azok Kevin felé fordultak, és fölemelt hüvelykujjal olyasmit jeleztek, hogy nyugi, nem lesz semmi baj. Kevin önkéntelenül ugyanazzal a gesztussal válaszolt nekik. Az orvosok folytatták a beszélgetést, de a szavak nélküli párbeszéd nyomán Kevin még inkább cinkosuknak érezte magát. Elengedte a mosdó szélét, és hátrább lépett. Nyugtalanságába most már félelem is vegyült. Mit tettem? gondolta.