Vektor

Jason Papparis már csaknem harminc éve szőnyeggel kereskedett. Az athéni Plaka negyedben kezdte a hatvanas évek végén, és főleg amerikai turistáknak árult kecske- és birkabőröket, gyapjúszőnyegeket. Az üzlet jól ment, élvezte a munkát, és főleg a fiatal, egyetemista korú lányokat kedvelte, akiknek készséggel megmutatta szeretett városa éjszakai életét is. Mindaddig, amíg a sors közbe nem szólt. Tikkasztóan meleg nyári estén a New York-i Queensből érkező Helen Herman vetődött be az üzletbe, és élvezettel legeltette a szemét Jason legszebb szőnyegein, sőt, néhányat óvatosan meg is simogatott. A romantikus Helent menthetetlenül rabul ejtette Jason simogató tekintete és odaadó figyelmessége. Jason szíve is lángra gyúlt, és miután Helen visszatért az Államokba, úgy érezte, végtelenül magányos. Szenvedélyes hangú leveleket váltottak, és egy New York-i látogatás Jasonben még magasabbra szította a szenvedélyt. Elhagyta Görögországot, feleségül vette Helent, és áthelyezte Manhattanbe az üzletét. A vállalkozás virágzott. A görög és török szőnyeggyártókkal kialakított szoros kapcsolata jó szolgálatot tett Jasonnek, és egyfajta monopolhelyzetbe juttatta. Ahelyett, hogy üzletet nyitott volna New Yorkban, bölcsen úgy döntött, kizárólag nagykereskedelemmel foglalkozik. Alkalmazottai nem voltak, csupán egy irodája Manhattanben és egy raktára Queensben. Az érdemi feladatokat egyedül is el tudta látni, az adminisztratív teendők elvégzésére pedig alkalmanként fölvett néha valakit. Üzleti tárgyalásait Jason telefonon bonyolította le, megrendeléseit, üzeneteit faxon küldte el, következésképp az irodában elenyésző volt a forgalom. Egy pénteki napon Jason éppen az íróasztalánál ült, amikor az ajtóba vágott keskeny nyíláson át bedobták a postáját. Lerakta elmaradhatatlan cigarettáját a csikkekkel teli hamutartó szélére, és odament, hogy megnézze, mit kapott - elsősorban banki értesítésre számított, régen várt átutalások megérkezésére. Karosszékébe visszaülve sorra felbontotta a küldeményeket, ami fontos volt, azt a megfelelő irattálcába rakta, a hirdetéseket, különböző holmik vásárlására buzdító szórólapokat pedig a szemétkosárba. Az utolsó előtti borítékot kézbe véve kissé meghökkent - négyzet alakúnak tűnt a szokásos téglalap helyett, és a közepén kissé kidudorodott. A pecsétre nézve Jason látta, hogy postahivatalban adták fel, nem valamelyik utcai ládába dobták. A boríték bal alsó sarkában kézi bélyegző nyoma látszott, és mellette az öntapadó címkére nyomtatott magyarázat: TÖRÉKENY! Jason kíváncsian forgatta a kezében a borítékot. Meglehetősen vastag, puha, jó minőségű papírból készült, nem olyanból, mint amilyeneket célzott hirdetések továbbítására használnak, és mégis, feladókért egy takarítóvállalat szerepelt rajta: "ACME Takarítószolgálat: Hagyja ránk a port"! A cég központja valahol az alsó Broadwayn volt. A küldeményt személyesen neki címezték, és nem a Corinthian Rug Companynek, még azt is ráírták, hogy: Kizárólag személyes felbontásra.