Építőmesterség a magyar múltban

Építészettörténeti irodalmunk számszerűen szerény, de tiszteletre méltó előzményekből, voltaképpen századunkban bontakozott ki, érte el mai gazdagságát, magas színvonalát, kiteljesedése iránti képességét, nyitottságát. Jóleső érzéssel tekinthetünk építészetünk történetét, történelmi-társadalmi-művészi hátterét tárgyaló kézikönyvek, monográfiák, díszes kiadványok, a tudományt, az ismeretterjesztést és az ízlésnevelést szolgáló kisebb-nagyobb terjedelmű művek, tanulmányok, közlemények sokaságára, a már megtett útra. Ez a változatos összetételű irodalom, a tárgykör sajátosságának köszönhetően, sokféle témaválasztást, szerzői megközelítést tükröz, de őrzi ezek elvi-műfaji összetartozásának közös vonását is. A művek nagy többsége ugyanis az építészettörténeti irodalom általánosan elfogadott tárgyalási szempontjai (korszak, földrajzi hely, építtető, alkotó, stílus, művészi kölcsönhatások, rendeltetés stb.) szerint elemzi a megépült, eredeti vagy megváltozott formájában, vagy csupán romjaiban fennmaradt épületek, épületegyüttesek, életművek — történeti építészetünk, műemlékeink — ismérveit, valamint a megvalósulás, a módosulás említésre érdemes előzményeit, külső körülményeit. Arról azonban, hogy elődeink milyen, a korszakra jellemző építési anyagokat, épületszerkezeteket, díszítőelemeket, állványzatokat, szállító eszközöket, gépeket, szerszámokat stb. használtak az építkezéseken; kikkel és milyen szervezeti formákban építettek; milyen műszaki, gazdasági és szervezési fejlődésen mentek keresztül az építési folyamatok az évszázadok során napjainkig — vagyis a tulajdonképpeni építés történetéről —, kevés szó esett a szakirodalomban, az is inkább esetlegesen, elszigetelten. Sietve megjegyzem, hogy e nyilvánvaló hiányt nem lehet az építészetünk történetével foglalkozó szerzők mulasztásának tulajdonítani. A hagyományokhoz híven ők az építészeti alkotásokat elsősorban a látvány, az eszmei tartalom, nem pedig a létrehozásuk műveleti tényezői alapján vizsgálják. Magyarázatul szolgál az a körülmény is, hogy az építőmesterség, az építőipar technika- és gazdaságtörténeti szempontból való számbavétele — forrásanyagok felkutatása, rendszerezése, kritikai feldolgozása és közzététele — egyre késett. A késedelem okozta hiány pótlására, elsőként, Szerzőnk vállalkozott. Néhány korábbi, idevágó tanulmánya már a felkészülést jelzi. Könyve, amelyet az Olvasó most a kezében tart, nemcsak hogy fénnyel árasztja el a történeti építészetünk, mindenek előtt műemlékeink még homályban rejtőző oldalát, hanem építészettörténeti irodalmunk hagyományos keretét, egyszersmind tárgykörét egy új (tegyük hozzá: megkezdett, de le nem zárt) fejezettel messzire ki is tágította. Szerencsés időpontban, akkor, amidőn mind az építészeti, mind az egyéb műszaki emlékek múltjának, keletkezésének felderítése és megismerése iránt tartósan növekszik a szakirodalom szerzőinek érdeklődése, olvasóinak igénye. A kézirat sok éven át folytatott kutatómunka eredményeként készült el; teljességéhez kiváló tudósok, dr. Entz Géza és dr. Gilyén Nándor, lektori tanácsokkal járultak hozzá. A könyv megjelentetéséért, szakavatott gondozásáért az Építésügyi Tájékoztatási Központot illeti őszinte elismerés. A mű újszerű tartalma, vonzó előadásmódja, páratlanul gazdag képanyaga bizonyára megnyeri az Olvasó tetszését.