Az Alma Mater

Gaudiamus igitur ... gaudiamus igitur... gaudiamus igi... Mintha megakadna a tű a lemezen. Nem ezeken CD-s csodákon persze, hanem, amit annak idején hallgattunk "simulós táncra" készülvén vagy csak úgy merengve valahol, valaki albérletének nyikorgó díványán, avagy a füstös kollégiumi szobák félhomályában. Hogy aztán hajnal felé szedelőzködjünk, aludjunk is egy-két órát (8-kor már előadás, s valószínű katalógus lesz, be kell érni). Nyakunkba vettük a mecseki lejtők, a Tettye zegzugos utcáit s bandukoltunk. Október volt, épphogy elkezdtük. Alig néhány héttel az évnyitó - öltönyös ünnepélyes - ceremóniája után beültünk a nagyelőadóba, s jegyzetelünk (mert már tudtuk, a prof. "háklis", s azt kéri a vizsgákon, amit ő ad le). Föltolulnak bennem, benned, mindannyiunkban az ugyan halványuló, de kitörölhetetlenül örök emlékek. Sokszor mesélt, újra átélt, azóta legendává vált sztorik, átverések, "arany köpések", balgaságaink történetei, az UV-k, s természetesen a vizsgáztatók igazság/talanság/ai, a folyosót beremegtető sóhajok: "srácok sikerült, átmentem". Mert hát azért, az volt a legfontosabb a "szorgalmi" időszak utáni évi kétszer egy-másfél havi, naponta tíz-tizenöt órás könyv-fölé görnyedés után. S az is, hogy tudjuk, hogy megértsük, hogy visszaadjuk, mit igyekeztünk magunkba szívni. S ki-ki képességei, fölkészültsége (no meg a szerencséje) alapján kapjon később ehhez képest elismerést. Nagyon tudtunk örülni - emlékeztek - egy jelesnek, egy jó átlagnak (de annak is, ha "görbült"), s nem csupán az ösztöndíj miatt, de, mert általunk is vallott értéke volt a valódi tudásnak - a valódinak. Diákok voltunk, éltünk ebben a Pannon-táji, mediterrán varázslatú dél-dunántúli szellemi-kulturális centrumban. Itt éltünk Pécsett, majd fél évtizednyi időt, másfél ezer felelőtlenül szabad napnál (36 ezer óra...) is többet, egyetemi polgárként. Az Egyetem Polgáraként. Átvirrasztott éjszakák, gyötrelmes percek (mert megérteni is akartuk, nemcsak bemagolni), mit írtak a bonyolult nyelvezetű tankönyvek, jegyzetek - akartunk tudni, főként, ahogy "felsőbb osztályokba" léptünk, s alapoztuk mind jobban jövőnk zálogát. Addig persze - emlékezz csak - mennyi gyomorideges, lámpalázas, izgulós pillanat (vizsgadrukk) feszített, ahogy tétovázva turkáltunk a tételek között - akarván a legjobbat húzni. (Ugyan átvettük az egész anyagot, de az utolsó hármat már nem tudtuk ismételni.) És belehúztunk vagy nem - ki-ki mázlija, pechje szerint. És kezdtük mondani, okosan, értőn nézve a "szemben ülőre", ahogy a "jó tanuló felel", hogy meggyőzzük. És íme a bizonyíték: sikerrel jártunk. Hogy is kezdődött? Túl voltunk az érettségi embert próbáló terhelésein, fölvételiztünk: győzelem, bejutottunk. Aztán azonnal rá kellett jönnünk: egy-egy tantárgy sok száz oldala egyedül feledteti középiskolás korunk mérföldkövét. Tétován kerestük, idegenül, kissé riadtan, a felsősök magabiztos fölényét irigyelve, mi gólyák a kisebb-nagyobb tantermeket, hallgattuk a "bölcs tanácsokat", hogyan is tanuljunk, s kire, hogyan készüljünk a fő- és melléktárgyak, specializációk ki tudja milyen elvek alapján éppen szigorodó rendszerében. Aztán sokszor vettük kezünkbe még a leckekönyvet, azaz az indexet és adtuk be a Dékániba, mígnem végleg befejeztük, s az államvizsgára készülvén fél lábbal már kinn is voltunk. Száznyi vizsga röppent el pillanatnyi idő alatt. És bármily hihetetlen, de magunkba szívtuk azt, ami kellett a jövőhöz.