Gyakorlati bőrgyógyászat

Új szemléletű és új felépítésű könyvet írtam a bőrgyógyászat gyakorlati kérdései iránt érdeklődőknek, amelyből kiderül, hogy a fejlődést, a „soha nem ártani” elvének megvalósulását a természetközelségben találtam meg. Azt bizonyára Ön is észrevette, hogy az élettel, az egészséggel összefüggő bajok annál nagyobbak, minél messzebbre távolodunk természetes közegünktől. Soha nem szabad elfeledkeznünk arról a szigorú természeti törvényről, hogy az ember elsősorban természeti, biológiai lény. Ha a beteg vagy az orvos ezt elfelejti, ingoványos talajra tévedhetnek. Hogy a Kedves Olvasó megértse gondolataimat, a természethez fűződő őszinte vonzalmamat, kérem, olvassa el az alábbi bemutatkozó írásomat. Csiga: Bandukolok az óriásra nőtt fák között, a szeszélyesen kanyargó erdei ösvényen. Csend ölel körül. Kerülöm még a levelek között megbújó kis gallyakat is, nem megyek neki a lelógó száraz ágaknak. Hangtalanul járok. Ha nem hallom a madarak veszedelemre intő csivitelését, ha nem zavarok fel pihenő őzeket, akkor úgy járom az erdőt, ahogy apámtól tanultam. Áhítattal és csendben, mintha csak templomban járnék. Valahogy úgy, ahogy arról valamikor az indiánkönyvekben is olvastam. Időnként megállók, megérintek egy-egy fát, hallgatom a csendet, és nézelődök. Az erdő is az én testvérem, szeretjük egymást. Egyszer csak megdermedek! Az ösvényen egy szép, nagy csiga ballag. Majdnem ráléptem. Mivel csendben vagyok, a csiga vidáman nézeget két periszkópjával, majd továbbindul. Időnként felém fordítja az egyik szarvát, szinte mosolyog. Vagy talán köszön? Netán elterjedt rólam a hír, hogy mindennemű erdei élőlény barátja vagyok? Talán barátaim, a pókok meséltek rólam, akiknek megcsodáltam remekbe szőtt hálójukat, miközben nem fukarkodtam a dicsérő szavakkal? Lehet, hogy azok a madarak vitték szét híremet, akiknek fészkét megvédtem? Vastagderekú bükkfák néznek bennünket, lombjaik között aranyló csíkokban szűrődik át a napfény. Az egész olyan, mint egy gyönyörű gótikus templom. A hűvös levegő, az avar illata, az erdőszélről ide merészkedő virágillat teszi varázslatosabbá a tájat. Imádkozni lenne kedve az embernek. Nézem a csigámat. Háza szép fényes, teste izmos, szarvai végén ülő pontszerű szemeivel mindent megnéz. Ha egy levél esik mellé, vagy valami megmozdul, házába menekül és várakozik. A csuda tudja, honnan érzi meg, mikor lehet kibújni. Csendben maradok, kivárom, amíg újra menetkész állapotba nyújtóztatja magát. Megpróbálom kitalálni, miért éppen arrafelé veszi útját. Talán az árnyékosabb tájakat veszi célba? Lehet, hogy lefelé indul, a csobogó patak felé? Vagy csak úgy sétálgat? Hej, ha az én csigám tudná, hogy egyszer, kis híján nagy bűnt követtem el ellenük! Elmesélem. Az emberek régóta szemet vetettek izmos húsukra. Szeged környékén, ahol az újkőkor titkait fürkészték, Trogmayer Ottó barátom, a régészet apostola mutatott olyan csigaházakat, amelyeknek csúcsa hiányzott. A lyukak bizonyítják, hogy már s.ok ezer évvel ezelőtt is egyenlőtlen küzdelem folyt a csigák és az emberek között.