Morfológia

A morfológia a nyelvtudománynak az a területe, amely a szónál nem nagyobb egységek nyelvtani szerveződését vizsgálja. Tárgyát tehát a szavak belső szerkezete, nyelvtani tulajdonságaik és viszonyaik alkotják. Így tehát kiegészíti a szűkebb értelemben vett nyelvtan másik területét, a szintaxist, amely a szavak magasabb nyelvtani egységekbe való szerveződését vizsgálja. Az első kérdés tehát, amit föl kell tennünk, a következő. Honnan tudjuk egyáltalán, hogy a szavaknak van bármifajta belső szerkezete? Miért gondoljuk, hogy léteznek a szónál kisebb nyelvtani elemek? A kérdésre kétféle választ tudunk adni. Egyfelől a szavak viselkedését, eloszlását, magasabb nyelvtani szerkezetekbe helyezhetőségét meghatározzák bizonyos olyan tulajdonságaik, amelyek nem vezethetők vissza a hangalakra. Tekintsük az (1)-ben szereplő mondatokat: A Péter meglátogatott ___ környezetben előfordulhat a mindenkit alak, de nem fordulhat elő a mindenki. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez nem egyszerűen a szóvégi [t] mint hang miatt van így, hiszen az engem szó nem végződik [t]-re, mégis előfordulhat ugyanebben a környezetben, míg a pont szó épp ellenkezőleg, [t]-re végződik, mégsem ad jól formált mondatot. Van tehát valami, ami közös a mindenkit és az engem alakokban (természetesen tudjuk, hogy ezt nevezzük tárgyesetnek a nyelvtani hagyományban), és amiben ezek különböznek a mindenki, pont stb. alakoktól. Ez lehet nyelvi elem vagy tulajdonság, de lehet mindkettő egyszerre – erre a kérdésre még vissza fogunk térni. Az iménti bekezdésben föltett kérdésre a másik válasz abból a megfigyelésből adódik, hogy a szavak – nyelvenként változó mértékben és módokon – szoktak mutatni többé-kevésbé rendszeres megfeleléseket formai elemek és jelentésbeli vagy funkcionális mozzanatok között. A (2)-ben két nagyon egyszerű magyar példával világítjuk meg ezt. A (2a)-ban a visszatérő elem a jobb oldalsó alakok végén található -ul. Ez megfelel annak, hogy a bal oldalsó oszlopban melléknevek állnak, a jobb oldalsó oszlopban viszont határozószók. Anélkül, hogy ezt a viszonyt itt most ennél közelebbről megvizsgálnánk, kijelenthetjük, hogy a konokul ugyanúgy viszonyul a konokhoz, mint a latinul a latinhoz, a rosszul a rosszhoz, és így tovább. Hasonlóképpen a (2b)-ben a jobb és a bal oldalsó oszlopban álló szavak körülbelül egyformán viszonyulnak egymáshoz jelentésükben; a jobbra állók alapjelentése ugyanaz, mint a balra állóké, de azokhoz képest egyszeri, mozzanatos, pontszerű bennük az esemény ábrázolása. Ennek pedig formailag megfelel az, hogy a jobbra álló alakok pontosan egy meg- elemmel többek, mint a balra állók.