A betegség mint szimbólum

Ősrégi a gondolat, amely arra buzdít, hogy az ember a betegségeket saját lelki fejlődésének eszközeként használja fel, hiszen már egyes népek (kultúrák) szent irataiban is megtalálható. Korunkban a vallásosok háttérbe szorulásával és a nyugati orvoslás térhódításával ugyan feledésbe merült ez a szemlélet, azonban az Út a teljességhez című, először 1983-ban megjelent kötetünk óta újra bekerült a köztudatba, és lassan - egyre bővülve és részletesebben kidolgozva - a hagyományos nyugati szemléletű orvosi gyakorlatba is beépült. Persze a természetgyógyászok és pszichoterapeuták körében már korábban is biztosította helyét a gyógyításban. Igaz ugyan, hogy ez a betegségek jelentését értelmező, újra felfedezett „művészet” nem a hivatásos terapeuták segítségével vívta ki helyét az elismert terápiás módszerek körében - ahogyan azt gondolhatnánk -, hanem maguk a rászoruló betegek teremtették meg rá ismét az igényt. A páciensek ismertették meg a módszert terapeutáikkal, akiknek többsége kezdetben nem akarta ezt az egyszerű és érthető irányt követni. Ennek dacára már régóta vannak jelei a betegségek jelentését értelmező módszer szükségességének; ahogyan azt Viktor Frankl is hangsúlyozta: „A dolgok értelmének keresése magában az életben rejlik. Ha az értelmezés sikerül, könnyebb legyőzni a betegséget.” Mindenki képes arra, hogy saját testén rámutasson arra a helyre, ahol a probléma rejtőzik: ahol „a cipő szorít”, ahol kínoz a fájdalom. Átvitt értelemben szintén erről van szó: rámutatunk a képzeletbeli sebre, és feltesszük a megfelelő kérdést, ami annak idején a Szent Grál királyát, Amfortast is megszabadíthatta volna szenvedéseitől. Ez az a kérdés, amely azt az „árnyékot”4 hivatott megvilágítani, amelyik minden egyes betegség mögött ott rejtőzik: „Öregapó, hát neked mi bajod?” A test ugyanis színpadként szolgál a tudattalan lelki folyamatok számára. Negatív irányból közelítve meg ezt, az író Peter Altenberg5 szavaival: „a betegség a sértődött lélek jajkiáltása”. Ezért fontos kideríteni, hogy mi az, ami megsértette a lelket, és a test ehhez meg is adja a „szükséges” utasításokat. Vagyis testünk színpaddá válhat, amelyen szemünk előtt elevenedhetnek meg életünknek mint tanulási folyamatunknak feladatai és fejlődési lehetőségei. Testünk a szimbólumok nyelvén szól hozzánk, amely nyelvezet gyakran visszaköszön a mítoszokban, a vallási tradíciókban, a legendákban és a mesékben éppúgy, mint ahogyan a köznyelv egyszerű és egyértelmű, hétköznapi kifejezéseiben. A kórképek, lelkünk árnyoldalainak kifejeződései következtetni engednek a történések mélyebb okára, amelynek felfedése, majd az adott probléma célzott és értelmes feldolgozása fontos lépés a megoldáshoz. A testbeszéd, amelynek a tüneti nyelv csak egy, de mégis igen fontos alfaja, a legtöbbek által használt nyelv a világon. Kivétel nélkül mindenki beszéli - még ha nem is mindig tudatosan -, még azok is, akik esetleg már nem is értik saját testbeszédüket.