A magyar gyermektanulmányi mozgalom története

A magyar pedagógia történetének egyik legújabbkori, de lényeges fejezete a magyar gyermektanulmányi mozgalom. Az a száz esztendő, amely a gyermek iránti pedagógiai érdeklődésből táplálkozik, abból a szemléletből indul ki, hogy a gyermeket meg kell ismerni. Ez a pedagógus legalapvetőbb feladata. A szülő együtt él a gyermekkel, ismeri minden lépését, fejlődésének mindennapjait. De a pedagógus, ha ugyan van érzéke a rábízott gyermekek megismeréséhez, nem nélkülözheti a pedagógiai, biológiai, pszichológiai ismereteket, amelyek elvezetik a gyermekek és a gyermekcsoportok, osztályok testi-lelki, értelmi, erkölcsi állapotának ismeretéhez. Az úttörők mind a külföldi, mind a hazai pedagógiai irodalom tanúsága szerint abban hoztak újat, hogy ezt a pedagógiai munkához nélkülözhetetlen ismeretet nem csak ösztönös, vagy a tapasztalatra épített rutinmunkának tekintették, hanem a korok változásával együtt változó gyermeki problémák megismerésében és a tanulók felnőtté válásában, nevelésében módszeresen jártak el, és testi, lelki, értelmi fejlődésében a tényekre építve segítették a felnőtté válás útján. Egységesen vallották, hogy a gyermek nem kicsinyített felnőtt, minden gyermek külön személyiség, másképp viszonyul a körülötte lévő valósághoz. A modernkor pedig nagyon sok olyan kihívást produkált és produkál, amelyben nem lehet magárahagyni a gyermeket. Ezt ismerték fel az egyházak is, amikor „lelki gyakorlatokkal”, vagy „csendesnapokkal” álltak a gyermek mellé. A gyermektanulmányozók nem a kultúra átadásának a szempontjából nézték az iskolai munkát, hanem a gyermeknevelés szerint. E kérdésben aztán vannak különbségek, hogy az indíttatást a szociális szemlélet vagy a vallás, vagy a pedagógiai elhivatottság...