Iskola a hegyoldalban

A legtöbb könyv szörnyű igazságtalanságok letéteményese. Az olvasó néhány óra, jobb esetben néhány nap alatt keresztülszáguld azokon a lapokon, amelyek létrehozásához hónapokra, rosszabb esetben évekre volt szüksége a szerzőnek. Emellett a mindenkori író számára tetézi a bajt, hogy az alkotás idején - bár gyakran úgy tűnik - az idő nem áll meg, változik a világ és benne a kutató ismeretei, viszonyítási keretei, tudományos preferenciái. Az utolsó lap aljára kanyarított „Vége" leírása után visszatekintve nemcsak a könyv első bekezdései, de akkori gondolataink, akkor meg nem kérdőjelezett előfeltevéseink s néha egész hajdani személyiségünk is némiképp idegennek tűnhet. Kisebb-nagyobb megszakításokkal majdnem hét évig dolgoztam ezen a könyvön. Hogy ez alatt az idő alatt mekkora utat jártam be, az az Olvasó számára is kiderülhet, igaz, nem ebből a munkából. A magyar könyvkiadás egyik- számomra mellesleg nehezen felfogható - furcsasága, hogy előbb jelent meg az a kötet, amely egyebek mellett e nagyobb munka háttértanulmányait is tartalmazza, mint maga az „igazi" könyv. Visszatekintve: a kutatást három mélyen átélt hiány ösztökélte, amelyek számomra rendkívül fontosak voltak a kilencvenes évek elején. Nem tudom, hogy az Olvasó mennyiben találja aktuálisnak ma ezeket a problémákat, de talán nem árt, ha saját alapállásomat tisztázva jelzem azt, hogy mik is voltak azok a kiindulási pontok, amelyek meghatározták e kutatás és így a jelen könyv szerkezetét is. Egyrészt akármennyire is csak morzsákat ismertem abból az elborzasztó mennyiségű tudásból, amit szociológiaként címkéznek meg a buzgó katalóguskészítők, egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy a legdivatosabb elméletek nagy részéből végzetesen hiányzik az egyén, az aktuálisan létező, személyes világok megragadására irányuló szándék. Paradoxnak tartottam, hogy az a tudomány, amelynek - legalábbis az egyik alapító atya szerint - az „elidegenedés visszavételét" kellett volna segítenie, maga is az elidegenítő masinériák részévé válik. Ma már azt hiszem, hogy mindez sokkal inkább saját intellektuális identitásom kereséséről és nem feltétlenül a szociológia tényleges állapotáról szólt. De meg kellett tanulnom, hogy különösebben nem vonzódom a hideg elméletekhez, a steril absztrakciókhoz; ahol nincs ott az „Élet" a maga különös lüktetésében, az én érdeklődésemet nehéz volt (és attól tartok nehéz is lesz) felkelteni.