Aesculapius és Clio

A határterületi kutatások örökös dilemmája, hogy a résztvevő tudományágak sajátlagos szabályai, metodológiái mennyiben maradjanak érvényesek, milyen korlátokat bontsunk le, s melyeket ne, hogy a különös szabadságból valódi érték szülessen. A medicina önmagában is a reáliák és a humaniórák halmazainak átfedésében létezik. A legrégebbi művészetek közül való és a legújabb tudományok közé tartozik – fogalmazta a XIX. században az excentrikus német orvos, Nussbaum. Határterületi tanulmánykötetünk abban az értelemben is, hogy az orvoslás „tárgyáról” az emberi testről, alkalmasint a költő testéről, filozófiai értelemben bölcselő gondolatokat is a magunkénak tudjuk, diskurzusunk tárgyává tesszük. Ugyanebben az értelemben tekintünk a társadalomtudományok felé. A demográfiai katasztrófa idején aligha lehet fontosabb számunkra, mint visszanézni: elődeink miként hozták létre a védőnői hálózatot. A szekció szellemiségét illetően azt az elvet szándékoztunk érvényesíteni, hogy a kutatás és a feldolgozás számára egységes szabályok szerint vizsgálandó történelem létezik, és a puszta, bár tagadhatatlanul érdekes, anekdotikus történetmondás ettől különbözik. Bizonyos karakteres szegmensekben, mint a hadtörténelem, gazdaságtörténet, politikatörténet, ideológiatörténet – a szaktudományi vonások különösen erősek –, és az orvos- és a beteg/egészségügy múltjának vizsgálata is ide tartozik. Kutatójának, hasonlóan az irodalom, az egyház, a jog történetének vizsgálójához chymérának kell lennie: két lénynek egyben, egyszerre. Egy azonban bizonyos: a kutatás célja nem lehet ítélkezés. A mi fő célunk a megértés volt – Cliót igyekeztünk felövezni Aesculapius – vagy ha úgy tetszik, Aszklépiosz empátiájával. A kötet tanulmányainak írásánál a történelemtudomány szabályait tartottuk elsősorban követendőnek. A kutatási metodika, a publikáció szabályait a história szabja – a medicinára a peremfeltételek kijelölése és az alapanyag nyújtása, a bizonyítékok begyűjtése és ellenőrzése hárult. Igyekeztünk elkerülni az oly gyakori önképébe zárt szakmai hagiographiát, mely a professzionális és nemzeti önsajnálat dús televénye. Távolságot szeretnénk tartani a „dicső múlt” fényezésétől, a liturgikus felsorolástól. Kossuth Zsuzsanna biztosan nem mérhető Florence Nightingale-hez, bármennyire szeretnénk is. Megyehatáron belül világhírű szerzők nevének lelkes fényesítésével nem segítünk senkin, a szaktörténésznek nem lehet feladata a múlt fényesre nikkelezése… Szerzőink a közös megegyezéshez tartva magukat korlátozták az anekdotikus előadásmódot, miközben illő és üdvös távolságot igyekeztünk tartani a történeti revizionizmustól, az öncélú deheroizálás uszályába kerüléstől is.