A Pécsi Püspöki Tanitóképző-intézet történelmének rövid vázlata

A nemzeti közművelődés roppant nagy organismusában a közoktatásügy a leglényegesebb tényező, s azért ennek, különösen pedig a népoktatásnak fontosságát nem csak a társadalom egyik-másik rétege tudja és akarja méltányolni, hanem megérzik jótékony hatását a nép, az egész nemzet. A millenáris év emlékének megörökítésére, a felsőbb hatóságok, főleg a magas Minisztérium rendelkezéséből hazai tanintézeteink történelme megírandó lévén: méltó, és igazságos hogy hazánk ezredéves múltját megörökíteni hivatott tényezők között, Pécs városának és az egész megyének kulturfejlődésével szorosan összefüggő intézmény a tanítóképző intézet is helyet foglaljon. Nem szándékozom a pécsi tanítóképző intézet történelmének kimerítő leírásába fogni, mert a helyszűke ezt ugyanis lehetetlenné teszi; — csak általánosságban lehet ez intézetnek történelmét vázolnom, keletkezésének körülményeire nézve pedig csak annyiban kiterjeszkednem, a mennyiben a kezeim közt levő adatok a homályos múltba bevilágítanak. Kutatásaim eredménye mindazonáltal kielégítőnek mondható, s habár a pécsi tanitóképzőintézetnek történelmi leírásával sehol sem találkoztam, mégis a püspöki és a képezdei irattárban őrzött levelek, okmányok, anyakönyvek és hivatalos iratok biztos nyomokra vezettek. Nagyon becses adatokat szolgáltatott főtisztelendő Szauter Antal görcsönyi plébános ur is, a kinek e helyen köszönetét mondani kedves kötelességemnek ismerem. A pécsi tanitóképzőintézet egyike a legrégibb ilynemű intézeteknek Magyarországon. A pécsi egyházmegye mindig gondoskodott arról, hogy iskolái képzett tanítókkal, és templomai alkalmas kántorokkal láttassanak el. Hogy miként történt a kántorok, és tanítók, vagy jobban mondva kántortanitók képzése, arról a következők tanúskodnak. Hazánkban a népoktatás fejlesztése, valamint a képzőintézeteknek felállítása igen sokáig váratott magára. A múlt században még, a tanítóképzés majdnem egészen ismeretlen volt. Ha voltak is itt-ott elszórtan népiskolák, ezekben az alkalmatos tanítók hiányoztak, mert legtöbbnyire az lett tanítóvá, a ki véletlenül hozzá jutott, vagy pedig egyéb lenni nem tudott. Könnyen elképzelhető hogy mily hátrányosan befolyásolhatta ezen szomorú körülmény az akkori népiskolák külső és belső szervezetét, tulajdonképeni czélját és rendeltetését. Hazánk népnevelésének ezen valóban siralmas állapotán Mária Terézia királyné által kiadott "Ratio educationis" nevelési és oktatási rendszabályzat lön hivatva segíteni, mely 1777-ben adatott ki, s úgy a népiskolákat, mint a tanítóképzést szakszerű vezetés alá hozta. Az úgynevezett "schola vernacula" népiskolák, tankerületekbe osztattak, és minden tankerületben az egyik, mely akár hozzáférhetőség, — akár egyéb előnyös körülményeknél fogva, a többit túlszárnyalta, első rangú népiskolává (schola vernacula primaria seu normalis) emeltetett, melyben a "Ratio" rendelkezése szerint nemcsak a gyermekek nyertek bővebb és alaposabb kiképzést, mint a többi népiskolában, hanem a leendő tanítók is itt gyakoroltatván, csak akkor bocsájtattak a tanitói hivatalra, ha alkalmas voltukat szigorú vizsgálattal igazolták.