Don Quichote kalandjai

Spanyolországnak egyik falujában élt hajdanában egy nemes ember, aki szerény jövedelmét szépen be tudta osztani, ugy, hogy nem vonta meg szájától a falatot, és mégis telt belőle minden évben ruhára is; egy-egy uj posztó-kabátra, bársonynadrágra és bőr-cipőre. Családjához tartoztak: unokahuga, egy szép alig tizennyolc éves leány, öreg gazdasszonya és inasa, ki fát vágott, tüzet rakott, vizet hordott, szóval mindenes volt. Abban az időben, mikor történetünk kezdődik, nemes emberünk, akit don Quichote-nek hivtak, már közel járt az ötvenhez, de azért még jó erőben volt, ami pedig ingyen sem ritt le horihorgas, szikár termetéről, halvány, beesett arcáról. — Szenvedélyes vadász volt, de amellett időtöltésül lovagregényeket is olvasott, amelyekbe lassankint annyira elmerült, hogy elfelejtett ételt, italt, vadászatot, sőt a gazdaságát is. Ez a szenvedély annyira uralkodott rajta, hogy nem egy darab földet adott el, csakhogy minél több kalandos könyvet vásárolhasson. Reggeltől éjfélig olvasott, és addig-addig olvasott, hogy végre megzavarodott az esze. Harcokról, ostromokról, kalandokról, lándzsákról, kihivásokról és sebekről álmodozott, és a sok képtelenséget szentül hitte, akárcsak a legigazabb történeteket. Beteges képzelődésében arra a gondolatra jött, hogy semmivel sem szerezne nagyobb hirnevet magának s nagyobb dicsőséget hazájának, mintha ismét életre keltené a régi kornak kalandhajhászó vitézeit és nekivágva lovával a nagy világnak, szintoly nagy hőstetteket vinne véghez, mint a minőket ama regényekben sokszor olvasott. Már azt is képzelte, hogy hatalmas karja legalább is egy királyságot hódit meg; elhatározta hát, hogy ebbeli reményét minél előbb megvalósitja. Első gondja az volt, hogy ősapjától rámaradt rozsdás fegyvereit összeszedte, kiporolta és kitisztotta. Munkája közben fájdalommal jött rá, hogy a fegyverzetnek egyik legszükségesebb része, a sisak, hiányzik; hosszu fejtörés után kemény papirosból csinált egyet, amiről ugyan senki sem tudta volna megmondani, hogy micsoda, de ő maga el volt ragadtatva, hogy sisakot tudott alkotni. Most nem volt egyébb hátra, mint kipróbálni az erősségét. Asztalra állitotta tehát és, kirántva kardját, teljes erejéből rávágott; de bizony az, mivelhogy természetesen gyönge alkotmány volt, legott szerte-szétment s igy egy perc alatt megsemmisült az, amin egy teljes hétig munkálkodott. Don Quichote elszomorodva tekintett a sisak romjaira s aztán egy szögletbe huzódva gondolkozott, hogy mitévő legyen. Nagy fejtörés után arra lyukadt ki, hogy a sisakot vaskapcsokkal erősiti meg; de nem volt többé bátorsága kipróbálni az erősségét, hanem megelégedett azzal az erős hittel, hogy birtokában van a világnak legtökéletesebb sisakja. Ezután az istállóba ment s szemügyre vette lovát. A szegény párának nagyon kiállottak a bordái, de a hősnek olyan szörnyen tetszett, mintha legalább is a Nagy Sándor Bucephalusa lett volna. Illendőnek is hitte, hogy valami csinos névvel ruházza föl; összevisszakutatta könyveit s végre négy napi gondolkozás után a „Rozinante“ nevet a legkellemesebb hangzásunak találván, annak keresztelte el a nagyreményű paripát...