Tanítóképzők, tanáraik és diákjaik az 1945-1949. évi politikai forgószélben

Szubjektív előszó – avagy „a reménytelenek reménye” II. „Csak a reménytelenekért adatott nekünk a remény”. (Walter Benjamin). Walter Benjaminnak ezen, egészen más kontextusban megfogalmazott mondata kavarog újra bennem, mióta végigolvastam a másfél évtizedes, levéltárak tucatjaiban, s könyvtárak sorában folytatott kutatómunka, valamint a történtek szereplőivel, tanúival folytatott levelezések, beszélgetések és másféléves tanulmányírás után összeállt kötet 29 szerzői ívnyi szövegét. E tanulmánykötet – ahogy külső megjelenése is hangsúlyozza – sajátos párja, kiegészítése kíván lenni a 2020-ban megjelent „Pedagógusok az 1918–1919. évi politikai forgószélben. Tanítóképzők az idegen megszállás, a forradalmak és az ellenforradalmi megtorlás idején.” címmel megjelent monográfiának. Ahogy az is egy viharos politikai átalakulások sorát átélt időszak volt, úgy az 1945-1949-es évek is megrázkódtatások, kihívások sorát hozták a magyarországi tanítóképzők, tanáraik és diákjaik számára. Tanulmánykötetünk ezeket próbálja esettanulmányok sorával lehetséges olvasói: a kutató- és oktatótársak, valamint doktoranduszok, egyetemi hallgatók, s az érdeklődők figyelmébe ajánlani. Módszere a korábbival egyező, ahol lehetséges a források széles körét az oral history eszközeivel kiegészítve. Ezért a szerző 2020-ban felmerült kétségei sem változtak, sőt idővel csak elmélyültek: Rohanó világunkban, • amikor az emberek mobiltelefonok rövid üzeneteihez szoktak, • amikor a történelemtudomány is az esszészerű, könnyű nyelvezet felé mozdult el világszerte az olvasók megtartása érdekében, • s szűkebb pátriánkban, melyben a mélyen megosztott magyar társadalom olvasóközönségének jelentős része csak a saját szociokulturális, politikai szekértábora nyelvén írt, s annak közös előítéleteit, sztereotípiát igazoló szövegekre nyitott, vajon lehet-e bármi esélye egy dokumentatív elbeszélő módszerrel készült terjedelmes kötetnek arra, hogy olvasóra talál? E kérdés még csak nyomatékosabbá válik, ha olyan, a szekértáborok identitása szempontjából kényes, a genezisüket felvillantó témát boncolgat benne a szerző, amilyenek az 1918-1919 és 1945-1949 közötti időszakok, drámai átalakulásaikkal. S ha hozzátesszük, hogy a kötet tanítóképzős tanárok, diákok – pedagógus „kisemberek” – sorsát firtatja, s nem a közvéleményben ismert történeti figurákét, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk: „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Ha viszont a reménytelenek reményének jegyében arra gondolunk, hogy • egy csekély példányszámban, csak a nagy-, illetve érintett könyvtárakba eljutó, s a Magyar Elektronikus Könyvtárban elhelyezett szakmunkáról van szó, • melyet érdeklődés esetén minden középiskolát végzett, s az évszázados idézetek nyelvével megbirkózó olvasó nehézség nélkül megérthet, • s amelynek tanulmányai önállóan is érthetők,1 s az elektronikus eszközökkel (témák, személyek, intézmények szerint) könnyen „kereshetők” is, talán egy kis fény vetülhet a könyv komornak látszó jövőképébe.