Az ember után

Amint megláttam ezt a könyvet, első gondolatom az volt: bárcsak én írtam volna. Az ötlet káprázatos, a kivitelezés lenyűgöző. Sok éve már, hogy ifjú zoológusként fantasztikus lényeket eszeltem ki; lerajzoltam és megfestettem őket, s élveztem a szabadságot és felelőtlenséget, amit e játék komoly tanulmányaim kontrasztjaként jelentett. Az evolúció megfellebbezhetetlen törvényeit sutba dobva dolgozhattam ki szeszélyes magán-biológiám képtelen ötleteit. Furcsa organizmusokat és szörnyetegeket; mesebeli fenevadakat és őrjöngő burjánzást teremtettem ezer színben és formában, s hagytam fejlődni, alakulni sajátos szabályaim, törvényeim szerint, fantáziáltam gáttalanul és boldogan. Teremtményeimet „az én biomorfjaim”-nak neveztem, és semmivel sem voltak számomra kevésbé valóságosak, mint az igazi állatok és növények. Valahogy ilyesformán történhetett a dolog Dougal Dixon képzeletében is, bár lényei egészen mások, mint az enyéim. Ahelyett, hogy megkötöttségek nélkül, „tiszta lappal”, egy vadonatúj világot talált volna ki, különös feladatot szabott magának: megrajzolni saját, létező bolygónk élővilágának jövőbeni alakulását, mely—természetesen — a jelen ismert lényein, fajain alapul. Dixon varázspálcájának intésére évmilliók repülnek tova, eltűnnek jelenünk uralkodó, ismert állatfajai, s az ember velük. Helyüket Dougal Dixon képzeletvilágában ma még kicsiny, jelentéktelen fajok foglalják el, s válnak a Föld új uraivá. Dixon ötvenmillió évvel későbbi jövőbe helyezi a forgatókönyvet, s így elegendő időt ad arra, hogy új állatországa lakóinak testi felépítésében és viselkedésében változások mehessenek végbe. De eközben egy pillanatra sem engedi meg magának, hogy elrugaszkodjon a „szigorú valóságtól”. Jövendő faunáját oly körültekintő gonddal alkotja meg, hogy minden lény megismerésével egyúttal fontos leckét kapunk a korábbi evolúció ismert folyamatairól, jelenségeiről — specializációról, alkalmazkodásról, konvergenciáról, radiációról. Valóságos folyamatokat szemléltet fantasztikus példákon: a könyv remek mulatságot és komoly ismereteket kínál. A képzelt lények kézzelfoghatóan ábrázolnak egy sor fontos biológiai alaptörvényt. Ez az - a gyermekien szabad fantázia és a szigorú tudomány varázslatos harmóniája — ami ezt a könyvet oly nagyszerűvé teszi, s állatait olyan meggyőzőekké, hogy messze fölötte állnak a Science fiction sokszor rémségességükben is nevetséges vagy szánalmas szörnyetegeivel. Egyedül az a veszély fenyeget, hogy az olvasó, ha felemeli fejét a könyvből, elszomorodik egy pillanatra: miért is nem léteznek ezek az aprólékosan leírt, megrajzolt állatok? Milyen csodálatos is volna részt venni egy expedíción, s megnézegetni, meglesni őket távcsövön át, amint kóborolnak szerteszét a földtekén. Én ilyesféléket éreztem e könyv olvastán, s ennél nagyobb dicsérettel - úgy hiszem -nem is adózhatnék a szerzőnek...