Napló, 1944

A napló a Magyar Rádió irodalmi szerkesztõségének pályázatára érkezett. “A nevem ecséri Kánitz Lilla Aranka, de a keresztnevem Kamilla, bérmanevem Magdolna. Az iskolában és otthon Arinak neveznek. De ez még nem az összes, mert becenevem és csúfnevem is van egy rakás. Korom: június 30-án leszek 16 éves. (Jó öreg vagyok.) Vallásom (ami máma a legfontosabb): jelenleg római katolikus vagyok (nem régen), de nem szégyenemre, csak sajnos kellemetlenségemre zsidó származású.” Ezzel kezdõdik ez a kis lélegzetû írás, ami egy tinédzser lány szemszögébõl mutatja be a háború viszontagságait. | Ecséri Lilla 1928-ban született, fõvárosi polgárcsaládban. "Vallásom (ami máma a legfontosabb): római katolikus vagyok (nem régen), de nem szégyenszemre, csak sajnos kellemetlenségemre zsidó származású." - írta naplójába 1944-ben. Az ekkor 16 éves kamaszlány a német megszállásig többé-kevésbé zavartalanul élt családjával. Iskolába járt, jövõjét tervezte. "Jövendõ életpályám: akármilyen nevetséges is, de ha valami leszek, csakis filmszínésznõ akarok lenni....A fiúkról: általában 16 éves lánynak már kell, hogy legyen udvarlója. Nekem nincs és sohasem volt...Utálom a copfomat, de nem engedi anyám levágni, pedig úgy rövid hajjal szebb lennék, mint így". Azután elkövetkezett 1944. március 19. "Istenem! Milyen pocsék világot élünk. Vasárnap reggel a németek megszállták Magyarországot." - írta néhány nap múlva naplójába. Lilla családja és az egész magyar zsidóság közvetlen életveszélybe került. "Kálmán bácsit elvitték, a lakását is elvették... Elvitték Rezsõ bácsit és Gyula bácsit." Júniusban Lilláéknak, a többi budapesti zsidóval együtt, "csillagos házba" kellett költözniük. A 16 éves kislány meglepõen tisztán látta, hogy mi történik körülötte. Gondolatait, félelmeit - akárcsak amszterdami sorstársa, Anne Frank - naplójával osztotta meg. "Én azért írok naplót, mert élvezetet szerez majd nekem öregkoromban újra elolvasni, és hozzásegít, hogy majd megírjam öregkoromban 'Életem nagy regényét'. Azt hiszem, ez most már céltalan. Ilyen közel még sohasem álltunk a halálhoz, mint most. Nem! Nem bírom elhinni, hogy most haljak meg, mikor még nem is éltem. De azt mondják, ha csoda nem történik, hamarosan minket is elvisznek a lepecsételt kocsik a halálba. Vidéken már meg is tették. És mégis, mégis jókedvû vagyok... Talán azért, mert nem bírom elhinni." Lilla igyekezett megõrizni jó kedélyét, még a csillagos házba zárva is álmodozott, de idõrõl-idõre úrrá lett rajta a kétségbeesés. "Rettentõen vágyódom a szerelem után...Holdvilágos este lenne, valahol felhangozna a távolból egy olasz szerenád és mi kéz a kézben lépdelnénk. Felettünk ragyognának a csillagok. A többit nem írom le, csak hozzágondolom. És mi van nekem ehelyett. Kilátások: vagy halál, vagy kényszermunka Németországban." 1944 októberében a budapesti zsidóság életében újabb fordulatot hozott a nyilas hatalomátvétel. "Máma már Szálasi-kormányunk van...A tegnapi nagy öröm után rettentõ pánik van az egész házban. Én abszolúte nyugodt vagyok, és flegmával nézem az egészet. Meg vagyok gyõzõdve, hogy megúszzuk a dolgot. De ha nem (amit nem tartok valószínûnek), hát legfeljebb elvisznek és megölnek." Lillát nem sokkal késõbb elhurcolták és a fõváros környékén végeztettek fele földmunkát. Szerencsés volt: útja nem a nyugati határra, majd Németországba vezetett, hanem visszajutott Budapestre. Ettõl kezdve sok ezer sorstársához hasonlóan állandóan menekült, bujkált, rejtõzött. Végül családjától elszakítva egy budai kórházba került. Naplója végig vele volt. A nehéz körülmények és az állandó fenyegetettség elõl az írásba menekült. "Nemsokára belépünk az Újévbe. Távol a szülõktõl, idegen helyen, ahol egész nap egy sötét óvóhelyen ülök, és alig látok már ...Rengeteget tudnék még írni, de a papír és gyertya is veszedelmesen fogy. Csak nagyon fáj a szívem ezért az egész elrontott életért, és arra gondolok, tavaly ilyenkor milyen jó volt otthon, és még soha életemben semmi mulatságon nem voltam, pedig már elmúltam 16 éves. Várom a boldogabb Újévet...Ha ezt túléljük, az valóban egy isteni csoda volna, és mégis úgy érzem, túl fogom élni." Lilla megérte a felszabadulást, de Pesten bujkáló édesanyja nem élte túl a megpróbáltatásokat. "Meghalt az Anyám!!...Senkinek sem ülhetek többé az ölébe, és senkinek sem sírhatom ki magam többé, és senki sem teszi többé hûs, hideg kezét lüktetõ homlokomra. Egyedül vagyok. Szenvedek. Így nem szenvedtem még sohasem. Nem látod ezt. Segíts rajtam. Belepusztulok, és élnem kell, és szenvednem kell." Ecséri Lilla végül nem lett színésznõ, védõnõként és idegenvezetõként dolgozta végig életét. Családot alapított, gyermeke, unokája született. 1986-ban halt meg.