Gyermekkor és társadalom

Felkértek, írjak bevezetést e könyv, első könyvem elé, s így segítsek megemlékezni eleven létezésének harmincötödik évfordulójáról. Észre kellett azonban vennem, hogy a könyv már tartalmaz két előszót, egyet az első, 1950-es, egy másikat a második, 1963-as kiadáshoz, és hogy valamennyi nagyobb fejezetnek van formális bevezetése. Ez annak a jele, hogy szerettem olvasómat előkészíteni - legalábbis harmincöt évvel ezelőtt - arra, amit olvasni fog; most pedig úgy ünneplem a múltat, hogy összefoglalom mindazt, ami eddig történt. Utolsó könyvem (1982-ből) úgyis azt a némileg kérkedően összefoglaló címet viseli, hogy The Life Cycle Completed (A teljes életciklus), ami megerősíti, hogy egy nyolcvanas éveiben járó ember (évtizedeim szinte egybeesnek a századéival) szívesen néz vissza és szívesen foglalja össze, hogy az életút közepéig milyen igények, remények és félelmek bírtak jelentőséggel számára. Idős korára az ember valamiféle történeti, voltaképpen „élettörténeti” azonosságra tesz szert, amely visszatükrözi azokat a sajátos időket és tereket, amelyekben számára fontos társaival osztozott, egyszersmind kifejleszti az arra irányuló -olykor kétségbeesett - szükségletet is, hogy valamifajta, saját egyedi létezését magában foglaló egzisztenciális azonosságot éljen át. Azt, amit negyvenes éveimben megkíséreltem összefoglalni a gyermekkorra vonatkozó, különböző társadalmakban szerzett klinikai és antropológiai megfigyeléseimből, később útleírásnak, March szótára szerint „helyek és távolságok jegyzékének" neveztem el. Ma, be kell vallanom, az „útleírás” azt az emléket idézi fel, hogy miként adtam át magam ifjúkoromban a német kulturális ritualizációnak, nevezetesen a Wanderschaftnak, egy többé-ke-vésbé művészi és elmélkedő jellegű vándorlásnak, amelynek során az európai Dél kultúráival és a nagy német írókkal (például Freuddal) való találkozásokat kerestem. A klinikai és antropológiai megfigyelések útleírása egészen addig a nagy élményig nyúlik vissza, amelyet az „ősi" freudi Bécsben - nagylelkű barátoknak és tanároknak köszönhetően - a gyermekkor újonnan felfedezett egyetemességének tanulmányozása jelentett, úgy ahogyan ezt egy különleges iskolában megfigyeltük, ahogyan a pszichoanalízisben részt vevő felnőttek emlékeiből és élettörténeteiből újra felépítettük, s ahogyan azután ugyanezt tettük magának az Anna Freud által kifejlesztett gyermekanalízisnek a gyakorlata során. Az első kiadás előszavában, amelyben összefoglaltam, hogyan tanultam meg előbb Bécsben, majd itt, Amerikában megfogalmazni és leírni a gyermekkort, szerepel egy önálló bekezdést alkotó mondat: „E könyvet feleségem, Joan Erikson szerkesztette." Ehhez most hozzá kell tennem: „Ahogyan összes többi könyvemet is.” Kicsi bécsi iskolánkban tanított, és mellette pszichoanalízist tanult. Amikor a közelgő hitleri katasztrófával szembesülve ebbe az országba jöttünk (ő kanadai születésű), éppen csak elkezdtem angolul beszélni, úgyhogy segítenie kellett mondataim megfogalmazásában. Ez, úgy látszik, alapvetően segített abban, hogy megértsek és kifejezzek valamit a megfigyelések érzéki és fogalmi lényegéből, és végső fokon hozzájárult ahhoz, hogy megkíséreljem az igen különböző társadalmi és kulturális közegekben, így például az amerikai indiánokéban élő gyermekek játékos viselkedésében lévő nyílt kifejezések és sokféleképpen elrejtett témák összekapcsolását. Abban is segített azonban bennünket, hogy együtt dolgozzunk a pszichoszociális életszakaszok elméletének vázlatán, amely a „Growth and Crises of the Healthy Personality” (Az egészséges személyiség növekedése és válságai) címmel az ennek az általános témának szentelt Midcentury White House-konferencián hangzott el. Mindig is csodáltam - formai és tartalmi értelemben egyaránt - Blake mondását: „A játékok és magyarázatok két korszak gyümölcsei"; s a „Játékok és magyarázatok” értelemmel bíró címet kínált nemcsak e könyv egyik fejezete, hanem végül is egy önálló könyv számára, amely a Harvardon megtartott Godkin-előadásokból tevődött össze.