A német lány

Sepp mélyeket szippantott a levegőbe. A jó időnek köszönthetően az ormótlan katonai terepjáró teteje nyitva volt, és a hátsó ülésen egyedül helyet foglaló férfi kedvére nézelődhetett, kissé mélán boldog mosollyal, amely azóta ült ki az arcára, hogy átlépték a határt, és amelyre - tudtán kívül - az elöl ülő ezredes, közvetlen felettese, fel is figyelt. „Mit vigyorog ez az idióta? - gondolta megvetően. -„Mintha csak hájjal kenegetnék. Azt hiszi, vakációzni jöttünk?” Sepp valóban boldog volt, és minden porcikájával próbálta élvezni az utat. „Hiába, itt még az illatok is mások!” - gondolta elégedetten, miközben lehunyt szemmel újra nagyot szippantott a vibrálón forró, nyári levegőből. Persze főként a száraz útról felvert port és a benzingőzt érezte, de nem törődött ezzel a mellékes, zavaró tényezővel. „Franciaország illata!” - mosolyodott el újra. - „La douce France !" A hirtelenszőke, áttetszőn kék szemű Joseph Weinbach százados, azaz eredeti nevén Borpataky Jóska, a derék baranyai sváb fiú, tizennyolc évesen, miután leérettségizett egy pécsi német gimnáziumban, a jómódú, bár egyszerű körülmények között élő paraszti család legnagyobb örömére megnyert egy németországi egyetemi ösztöndíjat, Münchenbe, egy esztendőre. Mindez még 1925-ben történt - egy örökkévalósággal ezelőtt. Jóska a tanév letelte után is kint maradt, és habár ekkorra már Seppnek nevezték, teljesen soha nem vált németté. Ránézésre ezt ugyan senki meg nem mondta volna: Sepp maga volt a megtestesült „árja” férfiideál. Szőke, kék szemű, magas, izmos, vastag nyakú, csontos arcú és markánsan jóképű. A kissé zord külső azonban érző szívet rejtett. A tizennyolc éves Jóska, aki a család unszolására pályázta meg a német ösztöndíjat, a lelke mélyén titokban mindig is Franciaországba vágyott. Maga sem tudta, miért. Már a gimnáziumban is szívből rajongott mindenért, ami francia - persze elsősorban mindenért, ami magyar, hiszen a jó baranyai svábok az évszázadok során még a tősgyökeres magyaroknál is magyarabbak lettek -, a francia nyelv, a kultúra és az emberek amolyan rögeszméjévé váltak. Ezzel szemben a német gyökereit ugyan tisztelte, de a lojalitáson, és az őszinte csodálaton kívül egyéb érzelmet ősei hazája és kultúrája nem ébresztett benne. Ezért is végezte el a német mellett a francia szakot is az egyetemen, és a szép, elegáns, puhán omló nyelvet is folyékonyan beszélte - ámbár furcsa módon nem németes, inkább magyaros akcentussal. Hiszen mégiscsak az volt az anyanyelve. Hogy miért maradt mégis kint, és miért nem tért vissza a festői szépségű Ófaluba, annak ellenére, hogy kint tartózkodása minden egyes napján gyötrő honvágy kínozta? Ennek csakis egy oka lehetett: a szerelem. Sepp még egyetemista korában, mindössze húszéves fejjel vette feleségül a szép, és hozzá hasonlóan szőke és kék szemű Elsét, aki egy kávéházban dolgozott pincérnőként. Szegények voltak, mint a templom egere, de felhőtlenül boldogok. Legalábbis Sepp ezt hitte.