Adél és Aliz

Már hajnalodott, és az ég szürkeségét az egyelőre bágyadt napsugarak lassan sárgásfehérre festették. Ma is szép, meleg nyári nap ígérkezett. Szemben, a Margitszigeten már csicseregtek a madarak, amit ebben a korai süket csendben eléggé jól lehetett hallani itt, a pesti parton is. De csak addig, amíg egy nagyméretű, nyitott tetejű fekete autó be nem fordult a rakpartra, majd nagy robajjal, csikorogva fékezett, és megállt közvetlenül a folyó homokos partján, a kövek mellett. A hatalmas, batárszerű automobil ajtóit gyors egymásutánban kinyitották, és az enyhe idő ellenére tetőtől talpig feketébe öltözött, fiatal férfiak ugrottak ki belőle fürgén. Négyen voltak, a kezükben fegyvert tartottak. Habár óriási zajt csaptak, körülöttük mintha még nagyobb csend támadt volna. A félelem csendje, amelyet a főváros utcáin az utóbbi hónapokban nagyon is jól megismertek a környéken lakók. A hosszú, vesztes háború után amúgy is kivérzett, csak lassan talpra álló fővárosra idén márciusban egy újabb, váratlan katasztrófa szakadt rá. A kommün, az életidegen és erőszakosan egyenlősítő kommunista agyrém megvalósításának a kísérlete. És az utcákon csakhamar megjelentek a rendszer megtestesítői, ezek a fekete ruhás, csontos arcú, szúrós szemű fiatalemberek. A Lenin-fiúk. Ahol csak megjelentek, akár a város legforgalmasabb helyein is, ott azonnal súlyos, baljóslatú csend állt be, és az emberek behúzott nyakkal igyekeztek kitérni az útjukból. Ám még így is könnyű volt bajba keveredni - ugyanis minél jobban próbálta elkerülni őket valaki, annál valószínűbb volt, hogy felhívja magára a figyelmüket, és akkor nem volt pardon... Övék volt a hatalom, senki sem ellenőrizte őket, gyakorlatilag azt csináltak, amit csak akartak, mindenféle következmény nélkül, és mindehhez még fegyvereket is kaptak a kezükbe. Most azonban egy külső szemlélő (ha akadt volna ilyen), elcsodálkozott volna, mi a csudát keresnek ezen a kihalt környéken hajnalok hajnalán. A négy fiatalember viszont nagyon is tisztában volt a küldetése mibenlétével, és ennek megfelelően pillanatok alatt mind felsorakoztak a vezetőjük előtt. Ő valamivel idősebb volt a többieknél, ám hozzájuk hasonlóan hosszú fekete bőrkabátot viselt, ami mostanra amolyan egyenruhává vált a Lenin-fiúk körében. Nyilván példaképüket és tulajdonképpeni vezérüket, Szamuely Tibort utánozták ezzel. A férfi szájában lustán parázsló cigaretta fityegett, a nyakát vörös gyapjúsál védte, és fekete sildes sapkája alatt alig lehetett látni a tekintetét. - Na, mire vártok? - mordult rájuk, a cigarettát ki sem véve a szájából. A sor folyó felőli végén álló fiatalember mozdult meg elsőként. Odalépett az automobil hátsó oldalához, kinyitotta az ajtót, és lehajolva előcibált valamit, ami eddig a jármű padlóján hevert. Ledobta a földre, az autó hátsó kereke mellé. Egy emberi test volt. A fiú egy darabig lihegve hajolt fölé, majd megfordult, és a sapkáját hátratolva a vezetőre nézett. - A kurvaistenit, Jóska, ez még él. Erre a Jóskának nevezett férfi is közelebb lépett, és a bakancsa orrával megbökdöste a földön heverő test oldalát. Majd lehajolt, és egy mozdulattal a hasáról a hátára fordította.