Tauffer Vilmos (1851-1934)

Soha nem fogom elfelejteni. Fiatal orvos voltam, amikor az Orvosegyesületben nőgyógyászati tárgyú előadáson vettem részt. A vitában sokan felszólaltak, köztük főnököm, Frigyesi professzor, az akkori magyar nőgyógyászat vezető és — okkal, ok nélkül — legnagyobb tekintélyű egyénisége. Mielőtt szokás szerint köszöntötte volna a tudományos ülés résztvevőit, mint egy kisdiák vigyázzba állt és meghajolt az első sorban ülő, akkor már nyolcvanadik évén túl levő Tauffer Vilmos előtt. Ilyen mértékben tisztelték a kiváló férfiút, és nem csak fizikai értelemben hajoltak meg nagysága előtt. Megérdemelten. Azok közé a kevesek közé tartozott, akiknek nagysága nemcsak a kortársak — vagy kortárs-tanítványok — nagyítóján, hanem az utókor bíráló szemüvegén keresztül is csorbítatlan. Tauffer kimagasló alak a magyar orvostudomány történetében. Vele kezdődött el a modern magyar nőgyógyászat. De nemcsak kezdődött. Korántsem ért még tevékenységének végére, amikor a magyar gynaekologia, amelyet ő teremtett meg, elérte, sok tekintetben meghaladta a tudomány nemzetközi színvonalát, mondhatni, kizárólag az ő tevékenysége eredményeképpen. Nem kevesebb megbecsülést szerzett a magyar orvostudománynak, mint Semmelweis, és nem véletlen, hogy jelentős szerepe volt éppen Semmelweis végleges elismertetésében. Mindenesetre büszke lehet egy kis ország egyetlen tudományága, amely két olyan elődöt tekinthet példaképének, mint Semmelweis és Tauffer, 29 éves korában nevezték ki egyetemi tanárrá, abban a korban is fiatalon. Fiatalos lendülettel, kiváló rátermettséggel és lankadatlan szorgalommal kezdett feladatához. Eredményeiről Fekete Sándor professzor kitűnő életrajza fog beszámolni. Ehhez csak azt kell hozzátennem, hogy Tauffernek ez a fiatalsága, ami a tettrekészséget, az új iránti érdeklődést, a jobbra törekvést illeti, hosszú élete során és még magas korában sem hagyta el sohasem. Soha nem tartotta művét befejezettnek. Tragikus halála napjáig alkotott, küzdött szebbnél szebb elképzelései megvalósításáért. Tauffer emberi nagyságát mutatja, hogy 67 éves korában, közel négy évtizedes tanári működése után, amelynek során hazánkban először nőtt ki szülész-nőgyógyász iskola, leköszönt egyetemi tanári állásáról, távolról sem azért, hogy babérjain pihenjen, hanem, hogy nagy tudását, maradéktalan munkaerejét a klinika és az egyetem szűk keretein túl az egész magyar közegészségügynek szentelje, és különösen a szülészeti tevékenység területén mutatkozó nagy elmaradottságunkat felszámolja. Mint a javaslatára létrehozott szülész-kormánybiztosság vezetője, kidolgozta és a gyakorlatra alkalmazta az ún. „Szülészeti Rendtartás”-t, amely a módszeres bábaképzéstől az országiban lefolyó minden szülészeti esemény feldolgozásáig magában foglalja mindazt, ami a modern szülészeti közegészségügy kiindulása lehetett. Nem rajta múlott, hanem az akkori társadalmon, hogy elképzelései nem válhattak valóra, hogy az Európában elsőnek megalkotott „Szülészeti Rendtartás” csak keret maradt, hogy amikor meghalt, a csecsemőhalálozás tekintetében Magyarország a legrosszabbak között volt a civilizált országok sorában. A mi társadalmunknak kellett eljönnie, hogy Tauf far álmai valóra váljanak. Amikor mi, késői utódai, a szülés körüli újszülött halálozási arányszám, a csecsemőhalálozás további csökkentésén fáradozunk, tudjuk, hogy az ő szellemében dolgozunk, olyan körülmények között, amelyekben neki nem lehetett része.