Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből

Hogy tanulmányomból adódnak-e értelmes kérdések más szaktudományok számára, ezt nem tudom. Az azonban biztos, hogy munkámnak vannak hiányosságai, hiszen nem vagyok szakembere az utolsó 100 év gazdaságtörténetének, eszmetörténetének, politika-történetének, amely tudományokra mind szükségem lett volna. Épp ezért hálásan köszönöm azon történészek - elsősorban Hanák Péter, Lackó Miklós, Litván György - türelmét és figyelmét, akik elolvasták, bírálták és sok szempontból javították, kiegészítették e munkát. A megmaradt hiányosságokért persze csak magam vagyok felelős. (...) Amikor a Kiadó először megkeresett, hogy a „Bocskorost” újra kiadnák, megrémültem. Közel 15 év telt el azóta, hogy a könyvet megírtam. Ez nagy idő, s közben egy rendszerváltás is végbement. Amikor a könyvet újra kézbe vettem, hogy az új kiadás mellett vagy ellene döntsék, néhány kérdést fel kellett tennem magamnak. Az egyik kérdés a kutatás minőségére vonatkozott: megállják-e a helyüket akkori (sok helyről származó, becsült, számított) adataim, hitelesen tükrözik-e a valóságot a múltra vonatkozó akkor elért dokumentumok? A jó száz évet felölelő statisztikai információk, amelyekről akkor is tudtam, hogy legföljebb tendenciákat mutathatnak be, azt hiszem, ma is megállják helyüket. Nem tudok későbbi, ezen becsléseket felülbíráló, helyesbítő munkákról. Ami a kordokumentumokat illeti, töredékességük szembetűnő. Mostanában kaptam kézhez Gaál Ibolya remek összeállítását. A szerző csupán egyetlen megye - Szabolcs-Szatmár-Bereg - szegényügyét vizsgálja 1867 és 1989 között, olykor a máig kitekintve. E kor levéltári anyagát dolgozta fel jól áttekinthető csoportosításban, eredeti dokumentumokkal, kommentárokkal, saját adatgyűjtésekkel és számításokkal gazdagítva. Az anyag két hatalmas kötet, jó 800 oldalt tölt meg. Ha több ilyen munka lenne, ha akkor ilyen forrásokból dolgozhattam volna, könyvem történelmileg jobban megalapozott lett volna. Túl keveset tudtam vagy írtam néhány intézményről, például a zárt szegénygondozás sajátosságairól. Mégis - ha jól látom - Gaál Ibolya értelmezései és értékelései sehol nem mondanak ellent az általam vázolt felületesebb, de általánosított képnek. Más szavakkal: az általam végzett kutatások hézagosak voltak. Ezek kitöltése a jövő fontos feladata. De következtetéseim - egyelőre - nem bizonyultak hiteltelennek részletesebb kutatások fényében sem. Második kérdésem volt a legszorongatóbb: hiteles lehet-e ma egy olyan munka, amely egy akkor szinte tabusított kérdéssel foglalkozott? Mennyire kellett a gondolkodásomat a hivatalos klisékhez igazítanom, s mennyire voltam kiszolgáltatva egy szinte öntudatlanul működő öncenzúrának? A válaszom az, hogy tulajdonképpen szerencsém volt. E könyv írásakor már számos történész szakított a két háború közötti korszak fekete-fehér ábrázolásával. Nem kellett tehát túl bátornak lennem ahhoz, hogy sok történésről objektíven írjak, vagy hogy tisztelettel és elismeréssel adózzak egy sor korábban eltagadott vagy megrágalmazott tudósnak, politikusnak és mozgalomnak.