A szülők hibái a nevelésben

Amidőn a vezetésem alatt álló Társaság, megfelelve a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter mult évi felhívásának, a szabadoktatás keretébe sorozható népszerű előadásoknak egy ciklusát munkatervébe felvette, tudatában volt annak a várható ellenvetésnek, hogy ilynemű vállalkozásnak fölötte kétséges a jogosultsága. Oly ismeretkörről van ugyanis szó, melynek tárgyát amúgy is sokan merőben népszerűnek vagy legalább is nem szigorúan tudományosnak gondolják. Ez a tárgy: a nevelés, mely az avatatlanok szemében olyannyira természetesnek és egyszerűnek látszik. Természetesnek azért, mert — úgy vélik — miként az állatban megvan a veleszületett képesség, hogy ivadékát felnevelje, úgy az embert is már maga a természet ellátta a neveléshez szükséges készségekkel; egyszerűnek azért, mert vélekedésük szerint a mi saját neveltetésünk emlékei és másokon szerzett alkalomszerű tapasztalataink, párosulva némi józan ítélettel, teljesen elégségesek arra, hogy velök kipótoljuk azt, ami természetes arravalóságunkból netán hiányoznék. És sok esetben az eredmény igazat látszik nekik adni. Bár senki sem oktatta ki őket teendőikre, életviszonyaikhoz képest jól vannak nevelve gyermekeik. De sajnos, vannak a világon — s nem is csekély számban — igen rosszul nevelt gyermekek is, kik értelmiség dolgában messze elmaradnak attól a színvonaltól, mely az ő körülményeik közt bízvást elérhető lett volna, vagy erkölcsi magatartásukban mélyen alatta maradnak annak a mértéknek, melyet velök szemben, sajátos körülményeik szemmeltartása mellett, méltán alkalmazni lehet. Ha tehát a nevelés olyan természetes és egyszerű tevékenység, miért nem hozta meg igen sok esetben a kívánt sikert? Erre a kérdésre a szülők rendszerint hamar készen vannak a felelettel. A balsiker vagy onnan ered, hogy az egyén mint ilyen nem volt nevelhető, vagy onnan, hogy olyan körülmények közé került, melyek meggátolták a nevelést. Kérdés, vajjon kimerítők és elégségesek-e ezek a magyarázatok? Annak az érvnek, hogy vannak gyermekek, kiknek természete minden nevelői ráhatásnak ellene szegül, akik tehát nem nevelhetők, a tudomány is, a tapasztalat is ellene mond. A nevelés, való igaz, nem oly mindenható, mint egy időben kiváló elmélkedők és írók állították, de viszont kétségtelen, hogy minden ép testű és lelkű gyermek bizonyos fokig nevelhető. A tudomány kimutatta, hogy a világrajött gyermek lelke nem üres lap, melyre írhatunk, amit akarunk, hanem veleszületett, tehát öröklött hajlamok színhelye. Ezek közt vannak nemcsak a nevelést gátlók, hanem olyanoknak is kell köztük lenniök, melyek a nevelésnek kedveznek és mintegy eléje járulnak; különben fel kellene tételeznünk azt a képtelenséget, hogy a gyermek összes elődei egytől-egyig gonoszok voltak, ami — ha igaz volna — csakugyan a legnagyobb mértékben kérdésessé tenné a nevelésnek, azaz: a jobbá, tökéletesebbé tételnek a lehetőségét. Ha eszerint vannak minden gyermekben jóra irányuló hajlamok is, általában meg van adva e lehetőség minden gyermekre nézve. A tapasztalat is igazolja, hogy nincsen oly normális gyermek, akinek értelme és kedélye a nevelői hatások elől teljesen elzárkóznék. Minden emberben kivétel nélkül benne lakozik az isteni szikra, mely őt emberré teszi és minden más élő lény fölé emeli.