Pszichoanalízis

Hölgyeim és uraim! Az újdonság és szokatlanság zavaró érzéseivel kell küzdenem, mikor most az Új Világrész tudni vágyó közönsége előtt mint előadó jelenek meg. Úgy hiszem, ezt a megtiszteltetést csak annak a kapcsolatnak köszönhetem, amely nevemet a pszichoanalízishez fűzi, s ezért a pszichoanalízisről szándékozom Önöknek beszélni. Megkísérlem, hogy igen rövid és tömör áttekintésben mutassam be Önöknek ezen új vizsgáló és gyógyító módszer keletkezésének és fejlődésének történetét. Ha érdem volt a pszichoanalízis létrehozása, úgy ez az érdem nem az enyém. Megalkotásának legelső munkájában nem vettem részt. Még tanuló voltam és utolsó vizsgáimat tettem le, amikor egy másik bécsi orvos, dr. Josef Breuer alkalmazta először ezt az eljárást egy hisztériában megbetegedett leánynál (1880-1881). Mindenekelőtt ezzel a kóresettel és gyógykezelésének történetével fogunk tehát most foglalkozni. Részletes leírását megtalálhatják a Studien über Hysterie című könyvben, amelyet később dr. Breuer és én adtunk ki. Előbb még csak egy megjegyzést kell tennem. Örömmel vettem tudomást arról, hogy hallgatóim többsége nem tartozik az orvosi rendhez. Nos, ne tartsanak attól, hogy különös orvosi előműveltségre van szüksége annak, aki közléseimet meg akarja érteni. Egy darabig, igaz, együtt fogunk haladni az orvosokkal, de csakhamar különválunk tőlük és követni fogjuk dr. Breuert egy egészen sajátszerű úton. Dr. Breuer betege, egy huszonegy éves, nagy szellemi tehetséggel megáldott leány, két évnél tovább tartó betegségének folyamán egész sorát mutatta a testi és lelki zavaroknak, amelyek nagyon rászolgáltak arra, hogy komolyan vegyék őket. Mereven bénult és érzéktelen volt mind a két jobb oldali végtagja, időnként ugyanígy volt megtámadva testének bal fele; felléptek nála továbbá: zavarok a szemmozgásokban és a látóképesség különféle hiányosságai, nehézségek a fejtartás körül, heves ideges köhögés, undorodás a táplálékfelvételtől és egy ízben hetekig tartó képtelenség az ivásra, dacára a kínzó szomjúságnak; a beszélőképesség csökkenése, amely odáig fejlődött, hogy képtelen volt anyanyelvén beszélni, vagy azt megérteni; végül önkívületi, zavarodottsági, deliráló, egész egyéniségét megváltoztató állapotok, amelyekkel később kell majd foglalkoznunk. Ha Önök ilyen kórállapotról hallanak, még ha nem is orvosok, hajlandók lesznek arra a feltevésre, hogy itt súlyos betegségről, hihetőleg agybajról van szó, amely kevés kilátást nyújt a gyógyulásra és valószínűleg csakhamar megöli a beteget. De az orvosi tudomány azt tanítja - és e tanítást jegyezzék meg maguknak -, hogy még az ily súlyos jelenségekkel járó kóresetek egy részével szemben is jogosultabb egy más, sokkalta enyhébb megítélés. Ha az ily betegségi jelenségcsoport ifjú nőnél fejlődik ki, akinek az élet fenntartásához nélkülözhetetlen szervei (szíve, veséje) a tárgyi vizsgálatnál épeknek bizonyulnak, de aki súlyos kedélyi rázkódtatásokon ment keresztül; ha továbbá az egyes szimptómák bizonyos finomabb részletekben nem felelnek meg a súlyosabb esetben jogosult várakozásoknak: akkor az orvosok az ily esetet nem veszik túlságosan komolyan.