Szentpétervár ékköve

Mély hálával tartozom Jo Dickinsonnak a könyv születése során mutatott türelméért és jó meglátásaiért, annak ellenére, hogy ő maga is szülni távozott, valamint a csapatának a Little Brown Kiadónál, különösképp Caroline Hoggnak, aki olyan könnyedén beugrott a helyére. Külön köszönet illeti Emma Stonexet érzékenységéért és a kézirat finomításában tanúsított lenyűgöző szakértelméért. Hálás köszönet ügynökömnek, Teresa Chrisnek a folyamatos útmutatásért és szokásos figyelmességéért. Köszönet Elena Shifrinának is az orosz nyelvvel kapcsolatban nyújtott lelkes segítségéért és Susan Clarknak a zenei tanácsokért. Hálával tartozom Marian Churchwardnak, amiért olvasható kézirattá változtatta a kaparásomat és megosztotta velem a csokoládés kekszét. Mint mindig, köszönet brixhami barátaimnak, amiért merlot-val itattak és meghallgatták panaszaimat. Hatalmas köszönet a férjemnek, Normannek a bátorításért, megértéséért és különösképp remek ötleteiért. (...) Valentina Ivanova nem akart meghalni. Nem itt és nem most. És nem így. Koszos lábakkal, kócos hajjal és úgy, hogy az élete még csak nemrég vette kezdetét. Lenézett az ujjaira az erdő homályos, zöld derengésében és meglepetten látta, mennyire rezzenéstelenek. A lelkében reszketett. Mindig is inkább a kezekre figyelt az arcok helyett, mert annyival beszédesebbek voltak. Az emberek néha nagyon is jól kordában tartják az arcukat, de a kezeikről megfeledkeznek. Az ő kezei kicsik voltak, viszont erősek és rugalmasak a sokórányi zongorázástól. De mire ment most ezzel? Életében először megtapasztalta, mit művel az ember elméjével a valódi veszély, ahogy a puszta félelem megdermesztette az agya tekervényeit. Elfuthatott vagy elrejtőzhetett volna. Vagy úgy is maradhatott, ahogy volt, egy ezüst nyírfa törzséhez simulva és várva, amíg rátalálnak. Sötét alakok suhantak fáról fára. Elnyelte őket a körülöttük elterülő, komor, hatalmas erdő. Most nem látta és nem is hallotta őket, de tudta, hogy a közelben vannak. Úgy váltak láthatatlanná, mint a bogarak a fák kérgei alatt, de ahányszor csak az egyik vagy másik oldalra kapta a fejét, mozgást látott a szeme sarkában. Egy-egy halvány, titokzatos suhanást. Rövid villanások törték meg a félhomályt. Kik lehettek ezek az emberek? Puska volt náluk, de nem tűntek vadászoknak. Miféle vadászok viseltek volna fekete csuklyát? Miféle vadászok hordtak maszkot keskeny vágással a szemeiknél és recés szélű nyílással a szájuk előtt? Reszketett. Nagyon félt. Mezítláb volt. Lerúgta a cipőit, miután a mezőkön keresztül felfutott az emelkedőn. Az ég még mindig sötét volt, mikor kikelt az ágyból. Nem törődött a hajtűkkel és csatokkal, a kesztyűvel, kalappal és megannyi kellékkel, amiket az anyja szerint egy fiatal hölgynek mindig viselnie kellett a szabadban. Tizenhét éves elmúlt, tehát elég idős ahhoz, hogy meghozza a saját döntéseit. Felvett hát egy könnyű, ujj nélküli ruhát, kilopózott a házból, felnyergelte Dashát és feljött ide, a kedvenc helyére apja vidéki birtokán. Bevette magát a sötét, komor erdő szélébe, ahonnan a tesovói hajnalt szerette nézni.