Reneszánsz Baranyában

A reneszánsz stílus Itália után az elsők között Magyarországon honosodott meg, és jelentős központjai alakultak ki a XV. század végén, valamint a XVI. század folyamán. A korábban feldolgozott erdélyi, esztergomi, budai reneszánsz központok jelentősen gazdagították e fontos művelődéstörténeti korszakról ismereteinket. Ez a kötet egy ugyancsak jelentős humanista központunknak, Pécsnek és környékének korabeli építészetét mutatja be, monografikus feldolgozásban. Alapjául a jelenlegi Baranya megye területén az utóbbi évtizedekben végzett várásatások és műemléki feltárások szolgáltak, melyek nagyszámú reneszánsz épületplasztikai emléket hoztak napvilágra. A pécsi, márévári, pécsváradi és siklósi leletanyag feldolgozásának eredményeként létrejöhetett egy reneszánsz műhelyföldrajzi egység széles körű bemutatása. A szerző több mint két évtizedes kutatómunkájának tapasztalatait összegezve elsőként - átfogó képet e tájegység reneszánszkori építészetéről. | A magyarországi reneszánsz stílusáramlata csak a XV. század legvégén érte el Pécset. Ennek első szerény emléke Emuszt Zsigmond 1498-ból származó címerköve. Nagyobb arányú reneszánsz építkezés csak a XVI. század első éveiben indult meg Szatmári György (1505—1521) püspöksége alatt. Szatmári pécsi püspöksége idején több nagy építkezést folytat Pécsett. Ezek az épületek azonban sajnos a XVIII—XIX. századi átépítéseknek és bontásoknak estek áldozatul. A pécsi reneszánsz emlékei éppen ezért csak viszonylag kis számban és másodlagos beépítésből kerültek a múzeumok gyűjteményeibe. Feldolgozásuk hosszú ideig váratott magára. A kutatók érdeklődését már a XIX. század végétől kezdődően egyedül csak a Szatmári-pastoforium keltette fel. Pécsett a Szatmári-féle épületek helyén hitelesítő ásatásokra eddig még nem került sor, ezért a meglevő faragott kőanyag épületenkénti szétválasztását nem is tűztük ki célul. Az utóbbi évtizedekben azonban a Baranya megye területén végzett nagyarányú ásatások — műemléki feltárások (mint amilyen a márévári, a siklósi és a pécsváradi ásatások voltak) — során számban és minőségben olyan jelentős és figyelemreméltó faragott reneszánsz kőanyag került elő, amely felveti ezen emlékanyag együttes vizsgálatának lehetőségét és ugyanakkor szükségességét is. A feldolgozás módszerét illetően nem szabad figyelmen kívül hagynunk azokat a helyszíni és pontos megfigyeléseket, amelyek — épp a régészeti módszerből eredően — elsősorban Márévár tekintetében nemcsak az egyes építészeti elemek formai és szerkezeti rekonstrukcióját tették lehetővé, hanem azon túlmenően lehetőséget nyújtottak az elpusztult épület alaprajzának, valamint külső és belső architektúrájának pontos és hiteles elméleti rekonstrukciójához is. Munkánk során tehát — természetesen ott, ahol az anyag ezt lehetővé tette — a részek elemzéséből kiindulva haladtunk az egész felé abból a célból, hogy az előbbiek ismeretében vizsgálhassuk az összefüggéseket, illetve magát most már az egészet — az épületet mint önálló egységet — elemezhessük.