Tettamanti Béla [1884-1959]

„Nem vagyok fiatal, s így nem számíthatom magamat azok közé, akik,, ha eddigi eredményeik még jelentéktelenek is, de biztos ígéretet jelenthetne« a tudományos munka tekintetében... Józan tárgyilagossággal látom magamat. Konkrét bizonyítékok állnak rendelkezésemre, arra nézve, hogy tudományos szempontból egészen jelentéktelen az én tájékozottságom." Az életútja deleőjén álló Tettamanti Béla írta ezeket a belső tépelődésről tanúskodó sorokat tanítómesterének és atyai jóbarátjának, a magyar pedagógiatörténet egyik legkiemelkedőbb alakjának: Imre Sándornak. Az addig főként gyakorló pedagógusként — középiskolai tanárként — dolgozó Tettamanti számára az egyetemi magántanári képesítés megszerzése egy új korszak kezdetét jelentette. Saját képességeit alábecsülve fenyegető, életközeli valóságként élte át az új pálya veszélyeit, a kudarcok lehetőségét. Félt a jövőtől, holott minden oka meglett volna rá, hogy bizakodjék. Már addig is jelentős műveket alkotott, Imre Sándor pedig ezt írta róla a magántanári habilitációval kapcsolatos jelentésében: ,,Dr. Tettamanti Béla úrnak a tudományszak egész körére kiterjedő ismereteivel közvetlen tapasztalataimból tisztában vagyok, tehát a szóbeli értekezletet feleslegesnek tartom és javaslom, hogy ennek mellőzésével méltóztassék őt próbaelőadásra bocsátani." Milyen ember volt valójában ez a saját tehetségében gyakran kételkedő pedagógus, aki Imre Sándor reményeit beigazolva értékes pedagógíaelméleti művek egész sorát alkotta meg, a felszabadulás után pedig a szocialista neveléstan hazai irányvonalát alapozta meg? A válasz megfogalmazásához jelentős segítséget nyújtanak azok a személyes hangú visszaemlékezések, amelyek huszonöt évvel később, születésének századik évfordulóján rendezett bensőséges ünnepség keretei között hangzottak el életútjának első jelentős állomásán, Makón. Fia, ifj. dr. Tettamanti Béla így emlékezett gyermekkorára: „Azzal kezdeném, hogy mindenkinek olyan szép, derűs, harmonikus gyerekkort kívánok legalább mint a miénk volt...