Az obsitos

Hárman valának együtt, a potrohos biró, Egy obsitos vitéz, és a furfangos iró; A többi asztaloknál együtt és szerteszét, Vidám parasztlegények itták a hegy levét. Ott ültek, iddogáltak vecsernye óta már, Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár ; Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán, Mint mennyit Háry János, az obsitos magán.S volt is miért e nagy zaj, ez éljen-háború, Az obsitosnak párját nem látta hat falu, A szem, a száj elállott merész beszédein, Ország-világ csodálta vitézi tettein. Most is kezébe kapván az öblös meszelyest, Kalandos életéből regét regére kezd ; Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai, S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai. Ő, ki ármádiákat vert széjjel egymagán, Túl jára hadnagyával az Óperencián, Ki francia fejekkel sátrát körülraká, És a világ végénél lábát lelógatá.„De még ez mind csak semmi” — szokása mondani, S közelb csoportosulnak a többit hallani. „Mit! semmi ? — mond a bíró — a soknál is sokabb, Igyék, komám!” — és isznak mindnyájan mint a csap. „Nem addig van -— kiált most a furfangos diák — A legjavát elhagyta — és most őt hallgaták — Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem mond, Hogyan fogá el bátyó a nagy Napóleont.” „Hm! — mond az obsitos hős — a nagy Napóleon! Nagy ő a franciák közt — és vállán egyet von — De engem úgy segéljen, nem a magyar között, S hát még — veté utána — magyar huszár előtt !”