Globális igazságosság, emberi jogok, jogászi etika

Hűvös van. A ködös novemberi félhomályt a telihold fénye tölti be, a fák ágait narancssárgára festik az utcai lámpák. A ház előtt állok, ahol régen laktunk. Csak egy pillanatra torpantam meg, ha már erre jöttem, és nem is kifejezetten kötődnek hozzád az emlékeim erről a helyről, mégis... Az még egy másik világ volt. Egy sokkal szebb. Az idők, amikor még minden rendben volt - így szoktam emlegetni magamban, meg néha kimondva is. Minden vasárnap találkoztunk. Ültünk az asztalnál, egymással szemben, ettük a Nagyi leveseit. Szerettél mesélni olyankor, élvezted a rád vetülő reflektorfényt, és meg kell hagyni, jól is állt. Már eggyel kevesebb tányér kerül az asztalra. Elkapom a tekintetem gyerekkorom ablakáról, zsebre dugott kézzel sétálok tovább a novemberi estében, az út közepén. Erre úgyis ritkán jár bárki. Nyugodt környék. Idilli, mint az itt töltött évek. Ott lóg a nyakamban a nyakláncod, az az ikonikus, amit mindig hord-tál, az érdekes indiánszimbólummal. Rajtad volt, mikor Zámbó Jimmy-t kornyikáltunk fejhangon, egymást túlkiabálva a Nagyiéknál, akkor is, mikor a havas domboldalon leszáguldva nagy reccsenéssel mondta fel a szánkó alattunk a szolgálatot, és akkor is, mikor a térdedről ugráltam a vízbe a Pollack Strandon. Úsztunk, napoztunk a padon, a büfé alatt. Most egy fa áll ott, tibeti cseresznye. Különleges, kilógott a sorból már a faiskolában is, lázadó, egyedi és méltóságteljes. Szerintem tetszene neked. Gyerekként mindig próbáltam elképzelni, milyen tanár lehetsz. Furcsa volt a gondolat, hogy az én bohókás nagybátyám, aki tizenhárom degut dédelgetett a kisszobájában, és törökülésben ült a vasárnapi asztalnál, hétköznaponként az Igazság Hű Harcosaként áll a katedrán, a nagy, komoly hallgatók előtt. Ma már én vagyok annyi idős, mint az akkor nagynak és komolynak hitt hallgatók, és valahogy nem is olyan nehéz már téged, mint oktatót elképzelni. Ha a felnőtt énem is ismerhetne, biztosan jókat beszélgetnénk. Borozgatva, törökülésben. Utoljára visszanézek a régi utcára. Csönd honol, a telihold és a narancs lámpák fényében úszik az esti köd. Hűvös van. Tovább sétálok. (...) Kötetünk, amelynek megjelentetését a Pécsi Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Kar támogatta, Szabó Gábor harmincegy kollégájának, pályatársának, barátjának írását tartalmazza.Gábor 2022. március 20-án halt meg, váratlanul. Szeptemberben lett volna 53 éves. Nehéz leírni ezeket a mondatokat. Gábor nem csak kollégám, de barátom is volt, több mint húsz évig. Hol közelebb, hol kevésbé közel, de két évtizeden keresztül jelen voltunk egymás életében. 2019-től újra egy tanszéken dolgoztunk, sajnos fájdalmasan rövid ideig. Ebben az írásban nem ejtek szót a közös élményekről, beszélgetésekről, filmezésekről, kirándulásokról. Nem beszélek arról sem, hogy mit éreztem azon a vasárnap délelőttön, amikor értesültem Gábor halálhíréről, három hónappal édesanyám temetése után. Hiszen ez az írás nem rólam, hanem Gáborról szól, az ő életművéről - természetesen a teljesség igénye nélkül.