Oblomov

Goncsarov ​jellem-regénye, az Oblomov, e század elején hódította meg a világot. Az „oblomovizmus” fogalma akkoriban nemcsak a tunya, nembánom, akaratgyönge embert, hanem szinte az egész orosz népet jelentette, népi alapvonássá mélyült. Most, mialatt hosszan és meghitten elbeszélgettem Ilyics Illéssel, – az oroszok mindig szerették az ilyen meghitt beszélgetéseket –, nem birtam szabadulni a gondolattól: hová lett az a világ, amelyben ő élt, mi lett azokból, akiket Európa ővele azonosított?… Hamu és pernye. Az oblomovizmusból semmi sem maradt meg, csak maga Oblomov. Ő ma is ott heverészik kopott házikabátban bicegő díványán, lomhán tűrve, hogy elhömpölyögjön fölötte idő és Történelem. Oblomov túlélte önmagát és alkotóját, túlélte korát, túl a cári Oroszországot. Őt már nem semmisítheti meg semmi, mert a remekmű örökérvényű bizonyság és vallomástétel; megdöbbent, ösztönöz, felvilágosít, rejtett összefüggésekre és törvényszerűségekre mutat rá akkor is, ha az a társadalom, amelyből kisarjadt és amelyre vonatkozik, már rég a múlté. Ez Oblomov tanulsága. | A Gorohovaja utcában, egy igen nagy házban, amelyben legalább egy járási székhelyre való ember lakott, reggel a lakásában ágyban feküdt Ilja Iljics Oblomov. Harminckét-harminchárom éves lehetett, középtermetű, megnyerő küllemű, de sötétszürke szemeiben semmi határozott eszme, arcán semmi összpontosított figyelem. A gondolat szabad madárként kószált az arcán: a szemében rebbent fel, félig nyílt ajkára ült, homloka redői közé bújt, aztán egészen eltűnt, ilyenkor csak a nemtörődömség fénylett egyenletesen az arcán. Ez a nemtörődömség aztán az arcáról átterjedt a testtartására s még a köntösének redőire is. Tekintetét néha mintha fáradtság vagy unalom homályosította volna el, de sem a fáradtság, sem az unalom nem űzhette el arcáról a lágyságot, amely nemcsak arcának, de egész lelkének uralkodó és alapvető kifejezése volt, lelke pedig nagyon nyíltan és derűsen fénylett a szemében, mosolyában, feje, keze minden mozdulatában. Egy hideg, felületes megfigyelő, aki futólag pillant Oblomovra, azt mondja: „Bizonyosan jó lélek, csak együgyű!” Az az ember azonban, aki mélyebben, több rokonszenvvel s hosszabban néz az arcába, kellemesen tűnődve, mosolyogva megy tovább. Ilja Iljics arcszíne nem volt sem pirospozsgás, sem napsütötte, sem határozottan sápadt, hanem jellegtelen, vagy legalábbis ilyennek látszott talán azért, mert Oblomov valahogy túlságosan elhízott a korához képest: a mozgás vagy a levegő hiányzott neki, esetleg mind a kettő. Bágyadtan fehér nyaka, apró, puffadt keze, vállának puha vonala arra vallott, hogy - férfi létére - teste rendkívül elpuhult. Mozdulatai, még ha izgatott volt is, lágyak maradtak, és nem voltak híján a lomhaság sajátos gráciájának. Ha lelkéből a gond felhője szállt arcára, pillantása elködösödött, homlokán redők jelentek meg, a kétely, bánat és félelem játéka indult meg, ez az izgalom azonban ritkán vette fel valaminő eszme határozott alakját, s még ritkábban vált szándékká. Az izgalmat egy sóhajtás oldotta fel, s apátiába vagy szendergésbe halt. Mennyire illett Oblomov házi öltözete arca nyugodt vonásaihoz s elkényeztetett testéhez! Perzsa anyagból készült háziköntöst viselt, igazi keleti köntöst, semmi sem volt rajta, ami Európára emlékeztetne, sem bojt, sem bársony, és nem volt derékba szabva, úgyhogy még Oblomov is kétszer körültekerhette magán.