A lélek iskolája

Ez a könyv olyan, már publikált vagy még kiadatlan tanulmányokat tartalmaz, amelyeket évekkel ezelőtt írtam. A bennük felvetett probléma ifjúkorom óta foglalkoztat. A filozofálást már egyik első írásomban, a brüsszeli filozófiai kongresszus kiadványában (Actes du congrès de philosophie, 1953) megjelent tanulmányomban is megtérésként fogtam föl. Ma is emlékszem, milyen nagy örömmel kommentáltam 1939 vészterhes nyarán, a filozófia érettségitétel kifejtésekor Henri Bergson gondolatát: „A filozófia nem egy elméleti rendszer megalkotása, hanem az, amikor az ember egyszer s mindenkorra úgy dönt, hogy naiv módon tekint önmagára és a világra.” Bergson, majd az egzisztencializmus nyomán a filozófia számomra mindig a világban való lét és a világnézet teljes átalakítását jelentette. 1939-ben nem hittem volna, hogy életemet a klasszikus ókori gondolkodásnak, ezen belül pedig a görög filozófia latin irodalomra tett hatásának a tanulmányozásával fogom tölteni. A véletlen és a sorsunkat formáló belső szükségszerűség összjátéka mégis erre az útra vezetett. Kutatásaim során rájöttem, hogy az ókori filozófusok műveihez azért olyan nehéz közel kerülnünk, mert értelmezésünk kétszeresen is anakronisztikus: egyrészt azt hisszük, hogy ezeket a könyveket a legtöbb modern filozófiai értekezéshez hasonlóan azért írták, hogy egy adott fogalomra vonatkozó információt közöljenek velünk, másrészt azt gondoljuk, hogy ezekből az információkból világos következtetésekre juthatunk a szerző szellemiségét és gondolkodását illetően. Valójában azonban ezek az írások legtöbbször olyan lelkigyakorlatok, amelyeket a szerző is elvégzett, és amelyekre meg akarja tanítani olvasóját is. A lélek átalakítását tűzik ki célul: pszichagógiai értékkel bírnak. Kijelentéseiket aszerint kell értelmeznünk, hogy milyen hatást akarnak kiváltani az olvasó lelkében, nem pedig aszerint, hogy mennyiben fejezik ki az adott szerző gondolkodását és érzelmeit. Módszertani következtetéseim így támasztották alá filozófiai belátásaimat. Könyvemben ezeket a filozófiai és módszertani problémákat tárgyalom. Egyes írások már címükben jelzik, miként jelentkezik bennük a lelkigyakorlat fogalma. A többi tanulmány szerepét is könnyű megérteni. Szókratész mitikus alakja annak a filozófusnak az ősképe, aki a bölcsességben „gyakorolja magát”. Marcus Aurelius szigorú szabályok szerint rendszerezte a lelkigyakorlatokat, Michelet pedig, Marcus Aurelius modern követőjeként, egész életében azon fáradozott, hogy megvalósítsa azt, amit ő „harmonizáció”-nak nevezett. A megtérés jelenségéről szóló vázlat arra mutat rá, miképp lehet a filozófia lényegében megtérés, tehát megélt gyakorlat. Az apofatizmusról és a misztikus tapasztalatról szóló írás bemutatja, milyen problémákkal szembesül a nyelv határaiba ütköző filozófiai diskurzus, pontosan azért, mert a filozófia olyan tapasztalat, amely minden kifejezést meghalad. Ennek kapcsán az is világossá válik, hogy Wittgenstein Tractatusa is lelkigyakorlat. Köszönettel tartozom régi barátomnak, Georges Folliet-nek, aki lehetővé tette ennek a kötetnek a megjelentetését. Művemet Pierre Courcelle emlékének ajánlom: gazdag életművéből és példaszerű módszeréből egyaránt sokat merítettem.