A kötődéselmélet perspektívái

A kötődéselmélet az 1950-es évek elején John Bowlby (1907-1990) angol pszichiáter és pszichoanalitikus, valamint Mary Ainsworth (1913-1999) kanadai fejlődéspszichológus szakmai együttműködésével indult útjára. Gyökerei a 30-as évekig vezetnek vissza, amikor Bowlby nehéz sorsú serdülőkkel folytatott terápiás munkája során felfigyelt arra, hogy korai és tartós elszakadás az anyától súlyos következményekkel jár a személyiség- és az érzelmi fejlődésre. Vele párhuzamosan, de tőle függetlenül Ainsworth, szintén a 30-as években, fejlődéslélektani tanulmányai alatt kapcsolatba került a „biztonság elmélettel”, aminek a csecsemőkorra vonatkozó téziseiből írta disszertációját. Együttműködésük azonban csak az 50-es években kezdődött Londonban, az Egészségügyi Világszervezet által támogatott kutatás kapcsán, ami a háború után árván maradt gyermekek mentális és lelki állapotát mérte fel. A Bowlby vezette munkacsoport rakta le a kötődéselmélet alapjait. Az elmélet téziseit a pszichoanalízisből kiindulva fogalmazta meg, de felhasználta az etológia, a kibernetika és a kognitív fejlődéslélektan akkori vívmányait saját elképzelései kialakításához az anya-csecsemő kapcsolat természetéről és biológiai funkciójáról. Mary Ainsworth a szisztematikus csecsemő-megfigyelésben szerzett gyakorlatával, később az anya-csecsemő kötődés mérésére kidolgozott laboratóriumi módszerével, az Idegen Helyzettel járult hozzá az elmélet fejlődéséhez. A csecsemőkori kötődés egyéni mintázatainak leírása, a biztonságos, a szorongó/elkerülő és a szorongó/ambivalens viselkedés és az anyai szenzitivitás ebben játszott szerepének felismerése jól egészítették ki Bowlby elképzelését a biztonságot nyújtó anyai gondoskodás jelenlétének, illetve hiányának az érzelmi fejlődésre gyakorolt hatásáról. A kötődéselmélet kialakulása - mint minden más elméleté - hosszú folyamat volt. Hatását tekintve az egyik legtermékenyebb pszichológiai megközelítéssé nőtte ki magát az emberi kapcsolatok természetét, eredetét és zavarait kutató tudományos irányzatokon belül az elmúlt ötven évben. Elképzelései jelentősen inspirálták a korai társas és kognitív fejlődéssel, valamint az érzelmi, a kapcsolati és az én-szerveződéssel foglalkozó kutatásokat. Koncepciói, modelljei és paradigmái a pszichiátriai zavarok, a fejlődési pszichopatológia és a pszichoterápiák modern szemléletének alakulásában jelentős szerepet játszanak napjainkban is. A klasszikus elmélet és eredményei ma már jóval túlmutatnak a csecsemőkoron. Újabb modellek, módszerek és elképzelések jöttek és jönnek létre a gyermek-, a serdülő-, a felnőtt-és az időskori kötődés sajátosságainak és zavarainak tanulmányozására.