1867 - európai térben és időben

..Élni csak addig érdemes, amíg a szellem él. Amíg dolgozni tudok” - mondotta Hanák Péter néhány évvel ezelőtt a szokásos keddi együttes ebédet követő kávézáskor az Európa Intézetben. Súlyos bypass-műtétre készült. Előtte rosszul lett, váratlanul az a veszély fenyegette, hogy bármelyik pillanatban meghal, vagy amitől igazán félt: állapota úgy leromlik, hogy magatehetetlenül kell töltenie élete utolsó hónapjait. A műtétet végrehajtották, sikerrel. Hanák minuciózus aprólékossággal leírta a műtét folyamatát. Átélte a helyzetet, az operáló orvos lelkiállapotát is. Mint ahogy egész életében mindig is átélte a vele együtt élők, vele együtt dolgozók lelki tusáit, igyekezett megérteni szempontjaikat. Szenvedélyes kis írásmű keletkezett a műtét leírásából. Mint ahogy szenvedéllyel írt az osztrák-magyar kiegyezésről, az 1848-as forradalomról, az I. világháborús katonalevelek íróiról és olvasóiról. Utolsó éveit kívánságának megfelelően élte le, úgy, mint az előző évtizedeket. Reggeltől estig rohanásban. Szellemi rohanásban: versenyben az idővel, újabb és újabb kutatói-írói élmények után. És rohant, versenyt futva térrel, idővel: egyik konferenciáról a másikra, megismerni mások nézeteit, kutatási eredményeit, ütköztetni mások felfogását a sajátjával. Soha nem mondva le arról az elvről: az emberiség tudása és gondolkodási kultúrája úgy fejlődik, ha mindenki hozzá tesz „a nagy közöshöz” egy újabb kis építőkövet. Újabb ismereteket vagy éppen gondolatszikrát. Hanák Péter életéről kortörténeti tanulmányt kell írni. Naplómban oldalakat foglal el annak a beszélgetésnek a rögzítése, amelynek során elmesélte gyermek- és zsenge fiatalkorát. Azokat a benyomásokat, amelyek akkor rögzültek benne. (Utána hosszú levélben adta írásba „vallomását”.) Ragaszkodását szülővárosához, Kaposvárhoz, élményeit a világháborúba rohanó Magyarországról, belső lelki tusáit a társadalmi kirekesztés ellen, a fiatalember személyes belső szenvedését amiatt, hogy nem akarták engedni a zsidótörvények korában, hogy ehhez az Általa úgy szeretett közösséghez tartozzék. Talán ebből a korszakból, az 1938-1945 közötti korból veszi eredetét az a szenvedélyes közösségszeretet, amely halála pillanatáig hajtotta. Ezért sem esett áldozatul a bennünket, író embereket olyannyira csábító életérzésnek, az egoizmusnak. Ennek a szenvedélyes közösségi érzésnek, jobbat akarásnak esett áldozatul 1949-53 között. Az akkori rendszerváltás fiatal radikálisai közé tartozott. Akik érezve az előző, az 1945 előtti rendszer tarthatatlanságát, újat akarással szórtak ki minden „régit” az eszmetárukból, és buzgó őrségváltással vettek kézbe politikai eszközökkel lehetőleg minden szakmai-értelmiségi pozíciót. Hanák négy évtizedig vezekelte a 30 évesen elkövetett radikális őrségváltó múltat. Amikor - legalábbis nála -a jobbat akarás s a fiatalkori tapasztalatlanság párosult. Nagy tanulság volt számomra, akkori fiatal számára, és nagy tanulság lehet a mai fiatal generáció számára. De ezt a múltat is szenvedéllyel és őszintén bevallotta (azon kevesek közé tartozott korosztálytársai közül, akik erre az emberi magaslatra fel tudtak emelkedni). Mi, akik napi környezetében éltünk az 1970-90-es években, két évtizeddel fiatalabb kollégák, barátok, nemcsak eszéért, állandó segítőkészségéért, de ezért az emberségéért is szerettük, tiszteltük.