Angyalvágy

Először a sötétség tudatosul bennem. Mintha valaki egyszerűen kikapcsolt volna minden fényt. Hunyorgok a tusfekete semmibe, erőlködöm, hogy lássak valamit, akármit, de a szemem nem alkalmazkodik a sötétséghez. Óvatosan tapogatózom a lábammal a padlón, amely furcsán lejt, mintha lebillenne a helyiség. Hátralépek, és a lábszáram valami keményhez ütközik. Megtorpanok. Igyekszem visszanyerni az egyensúlyomat. Fülelek. Valahonnan felülről beszédhangok, fojtott beszédhangok hallatszanak. Még nem tudom, miről szól ez a látomás, hol vagyok, mi a teendőm, mi elől rejtőzködöm. Csak annyit tudok, hogy rejtőzködöm. És hogy valami szörnyűség történt. Lehetséges, hogy sírok. Folyik az orrom, de nem is próbálom megtörölni. Félek. Eszembe jut, hogy megidézhetném oltalmul a dicsfényt, de akkor rám találnának. Inkább ökölbe szorítom a kezemet, hogy elmúljon a reszketés. Rám zárul, beburkol a sötétség, és egy pillanatig annyira viaskodom a dicsfény megidézésére való késztetéssel, hogy körmömmel a tenyerembe vájok. Csöndre, nyugalomra intem magamat. Hagyom, hogy egészben nyeljen el a sötét. (...) — Meg bírsz állni, Clara? A szobám közepén térek lökésszerűen magamhoz, a lábam körül egész kötegre való régi magazin szóródott szét, bizonyára leejtettem, amikor rám tört a látomás. A lélegzetem még a tüdőmben rekedt, izmaim feszesek, mintha futáshoz készülődnének. Az ablakon beáradó fény megfájdítja a szememet. Billyre pislogok, aki a szobaajtóm félfájának támaszkodik, és megértő mosollyal figyel. — Mi a baj, gyerekem? — ad újabb kérdést, miután az előbbire nem felelek. — Lehengerelt a látomásod? — Honnan tudtad? — kapkodok levegő után. — Nekem is szoktak lenni látomásaim. Azonkívül szinte egész életemben olyanok között forgolódom, akiknek vannak. Egyből felismerem a látomás utáni ábrázatot. — Átfogja a vállamat, és leül velem az ágyam szélére. Kivárjuk, hogy a zihálásom elmúljon. — Akarsz beszélni róla? — kérdezi. Egyelőre nem sok történik benne — felelem. Egész nyáron ismétlődött ez a látomásom, attól fogva, hogy Angelával Olaszországba repültünk. Eddig nemigen állt másból, mint sötétségből, rettegésből meg valami furcsán lejtős padlóból. — Azért elmeséljem? Billy a fejét rázza. — Elmondhatod, ha akarod, ha attól megkönnyebbülsz, de szerintem a látomás mindig személyes, neked szól, és senki másnak. Megnyugtat, hogy ilyen fesztelenül nyilatkozik a dologról. — Te hogy csinálod? — kérdezem kis idő múlva. — Hogy tudsz úgy élni, mintha minden a legnagyobb rendben volna, holott tudod, hogy valami rossz fog történni? Fájdalmasan elmosolyodik, és meleg, napbarnított kezét a kezemre teszi. — Az ember rájön, hogyan keresse a boldogságot, gyerekem — mondja. — Kiismerkedik azokon a dolgokon, amik értelmet adnak az életének, és beléjük kapaszkodik. Megpróbál nem görcsölni olyasmin, amire nincs befolyása. — Könnyű mondani — sóhajtom. — Gyakorlat teszi a mestert. — A vállamra csap, és megszorítja. — Na, jobban vagy? Ideje felpörögni! — Igenis! — erőltetek bágyadt mosolyt a képemre.