Darabbér

Aki olvasmányokat ír, elég hiú ahhoz, hogy ne szeresse, ha könyve körül túl nagy a zaj. Sikerre vágyik, de arra is, hogy a siker teljes egészében az olvasmány érdeme legyen. Ha botrány kerekedik és története lesz a könyvnek, az a történet birkózni kezd a könyvvel, és még akkor is eltulajdonít magának egy részt az olvasói figyelemből és érzékenységből, ha egyébként hozzájárult a felkeltéséhez. Irányított kultúrában, mint a miénk, különösen valószínű, hogy a botrány értelmez. Terelgeti az olvasói érzelmeket, holott azok zavartalan esetben olyan sokfélék, hogy majdnem kiadják a szerző szándékainak sokféleségét. De ahhoz is túlságosan hiú volnék, hogy elhallgassam a könyv történetét. A saját történetem az akkor is, ha kiszabadult az ellenőrzésem alól. Ráadásul ennek a könyvnek eddig csak pere volt magyarul, ötsoros sajtóközleménnyel a végén; szövege nem. Aki kézhez kapja, joggal kíváncsi rá, miért csak most és miért csak külföldi kiadásban olvashatja. 1972-ben írtam, azután, hogy 71 nyarán befejeztem a munkáskarrieremet a Vörös Csillag Traktorgyárban. 1970 nyárutóján léptem be a Ganz-Mávag galvanizáló üzemébe, onnan két hónap után átmentem a traktorgyárba. Ez csak két villamos-megállónyira volt pestlőrinci lakásomtól és nagy munkacsarnokban, sok ember között kínált tapasztalatokat. Nem kényszerűségből lettem munkás, tehát nem is voltam munkás. A kollégák firtatták, miért vagyok ott, de tudták, hogy egyetemre jártam korábban, s ez a helyemre tett. „Mindig van, aki lebukik ide, de az ilyenek aztán kikapaszkodnak. Nem sokáig leszel itt te sem” - bíztattak, egyébként barátságosan.Furcsa helyzetem volt. Két tűzben tartottak, ha a hivatalos szándékokat nézzük. Az utolsó egyetemi hónapomban, 1970 tavaszán, rövid időre letartóztattak mindenféle vádak alapján, de nem telt ki belőlük egy izgatási per. Szó esett olvasói estekről, ahol költőbarátaimmal együtt megengedhetetlen témákban illetéktelenkedtünk és heveskedtünk. Leginkább a csehszlovákiai invázió elleni „támadásaimat” kifogásolták. Nagyon tudakolták, hogyan szerveződött a bölcsészek 1969-es Kari Gyűlése - ma már kevesen tudnak erről a gyorsan elfojtott kis demokratikus robbanásról, a hatvannyolcas Párizs és Prága magyar diákvisszhangjáról. Alkalmatlannak mutatkozott a vádemelésre egy Új írás-beli versem is, amelyet a Népszabadság megtámadott; mindenesetre sorról-sorra meg kellett védenem a Gyorskocsi utcai volt Gestapo-épületben. A házkutatás persze eredménnyel járt: volt rossz papír otthon. Másodszor is kizártak tehát az egyetemről és ismét rendőri felügyelet alá helyezkedtek. (Először az 1967-es kizárás után kellett beállnom vasárnaponként a rendőrségen a jelentkező refesek sorába.) Végig a gyári munka idején ref alatt is maradtam, ekkor csináltuk a szintén felügyelet alá helyezett Dalos Györggyel azt a polgárjogi akciót is a kulturális ref ellen, amely huszonöt napos éhségsztrájkkal végződött. Egyrészt tehát kemények voltak a Hivatalok.