Bevezetés a közgazdaságtanba

E bevezető fejezetben arra próbálunk meg válaszokat keresni, hogy melyek azok a megismerési területek, amelyeket a közgazdaságtudomány vizsgálatai tárgyává tesz a saját megismerési törekvéseiben. Mint majd látni fogjuk, ennek a kérdésnek megválaszolását tudományunk egyik legnehezebb és egyben legproblematikusabb feladatának tekinthetjük. Arról van szó ugyanis, hogy a közgazdaságtudomány célja és módszertana, de tulajdonképpen maga a közgazdaságtan fogalma és mibenléte is időben folyamatosan formálódott, hiszen az egyes történeti korok teoretikusai állandó viták közepette tettek hozzá új - vagy éppen vettek el régi - dimenziókat tudományunk megismerési törekvéseihez. Ez a tény arra indít minket, hogy - bár csak igen vázlatos jelleggel - történeti keretbe helyezve próbáljuk meg tudományunk megismerési sajátosságait elhelyezni, és ezen keresztül a közgazdaságtan fogalmát, céljait és módszertanát bemutatni. Ahhoz, hogy érthető képet tudjunk megrajzolni a közgazdasági megismerés sajátosságairól, szélesebb és komplexebb mederben kell az elemzésünket elkezdeni. Egyfelől célszerű távolabbról indítani vizsgálódásainkat, hogy a tudományok helyét helyesen láthassunk az ember egyéb világmegismerési próbálkozásaiban. Másrészt azért van szükség egy összetettebb közelítésre, mert a közgazdaságtudomány helyét és szerepét csak úgy érthetjük meg, ha tudományunkat el tudjuk helyezni a formálódó tudományok rendszerében. Aligha vitatható, hogy az ember világ-megismerési próbálkozásai magával az emberrel egyidősek, hiszen már a legkorábbi eszközökben is, amit őseink készítettek, felfedezhetőek olyan motívumok, amellyel a világnak egyfajta leképezését, értelmezését rajzolták meg. így például az első barlangi rajzok is többféleképpen értelmezhetőek: a megrajzolt állatok egyben jelenthették a tudományos megismerés célját, egy művészi élmény kifejeződését, vagy akár egyfajta kultikus-vallási szertartás részét. De mit is akart kifejezni az ősi idők embere? Az ember eredetét kutató tudományos írások az ember kozmoszból való kiemelkedésének két legfontosabb momentumának azt tekintik, hogy kialakult az önkonstatálás és az önreflexió képessége, vagyis, hogy képesek vagyunk elhelyezni magunkat a világban, és reagálni, ítélkezni tudunk saját cselekedeteink tekintetében. Az ember tehát elsősorban e két képesség segítségével emelkedett ki abból az állatvilágból, amely megmaradt a kozmikus egység öntudatlanságában, és megszerezte magának az intellektus világosságát, valamint a világ és önmaga megismerésének lehetőségét. Az ősi idők emberének a világról alkotott nézetei még valamiféle misztikus egységet alkottak. Az emberi kultúra fejlődésével megnövekvő és tudni kívánt ismeretanyag azonban már nagyon korán olyannyira bonyolulttá tette világunkat, hogy e tudásvágy az emberiség világ-megismerési kísérletét lassan három egymástól elváló dimenzióra, a tudomány, a vallás és a művészet területére koncentrálta. E szétbomlás jelei az ókori civilizációk világában már egyértelműen megjelentek.