Ne maradjon kettőnk között
Szerző: Hernádi JuditTovábbi szerző: Tarján Zsófia
Cím: Ne maradjon kettőnk között
Illusztrátor: Nánási Pál
Megjelenési adatok: Open Books, Budapest, 2021. | ISBN: 978-963-572-129-0
Hernádi Judit vagyok, színésznő és édesanya. A lányom, Tarján Zsófi szintén színpadi ember: ma már egy népszerű zenekar, a Honeybeast énekesnője. Anya és lánya, két, sikeres előadóművész, mégis olyan bonyolult néha a kapcsolatunk! A szoros kötődésen, egymás mély megértésén kívül Zsófi és az én viszonyomat már egész kicsi korától folyamatos konfliktusok terhelték. Ö hamar ráérzett: nehéz lesz megtalálnia a helyét a világban úgy, hogy meg kell küzdenie az árnyékommal. De most éppen egyensúlyban vagyunk! Korábban ezt nem sikerült elérnünk, és nem is biztos, hogy örökre megmarad ez az állapot. Hatvanöt éves vagyok, még erőm teljében. Sok feladatot kapok, rengeteget dolgozom. Zsófi pedig még sok lehetőség előtt áll, de már öt lemez van mögötte, koncertek színházban és fesztiválokon, a Puskás Arénában... és képzőművészként is vannak álmai és vágyai. Büszke vagyok rá, és jó érzés arra gondolni, hogy nélkülem mindez nem jöhetett volna létre! Ha lehetne, talán most kéne azt mondani: „Állj meg, pillanat!” Még működik az agyam, még tudunk beszélgetni Zsófival, még nem koptak meg az érzékszerveim. Zsófiból felnőtt nő lett, művész, és értelmes, okos ember. Nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy megértsük és elfogadjuk egymást. Ennek az útnak az egyik állomása volt, amikor egyszer csak elhatároztuk: rendszeresen leülünk beszélgetni, hogy tisztázzuk az évek alatt felgyűlt sérelmeket, oldjuk a köztünk még mindig meglévő feszültségeket. Mintha csak terápián lennénk, amit egymásnak tartunk... Sok-sok régi összeütközésünk került szóba, és néha az is kiderült, egészen másként emlékszünk egy-egy eseményre. Mennyi fájdalmat okoztunk egymásnak meg magunknak is! Hiszen mindenki nagyon könnyen megsértődik, a saját határait pedig nagyon védi. De mi hagytuk, hogy a határok időnként feloldódjanak, és igazán közel engedtük egymást magunkhoz, hogy tényleg meg tudjuk érteni a másikat. Egy idő után pedig megfordult a fejünkben, hogy a mi történetünk másnak is érdekes lehet - és elhatároztuk, hogy könyvet írunk belőle. Miután találtunk ki adót a tervünkhöz, sokkal szervezettebben dolgoztunk tovább. Előre egyeztettük, mikor és mennyi időre ülünk le beszélgetni, a beszélgetéseket pedig diktafonra vettük. Abban is mindig megállapodtunk, miről legyen szó a legközelebbi „terápiás ülésen”: sorra kerültek a gyerekkori emlékeink, a családi traumák, a nemzedékeken át öröklődő sebek... És sokat írtunk külön-külön is, az írásainkat pedig megmutattuk egymásnak, hogy a másik tudjon rá reflektálni. Meg időnként lejegyeztük a „lépcsőházi gondolatainkat” is - mindazt, ami a beszélgetések hatására feltört belőlünk. (Nagyon sok olyan családi történet is felelevenedett, amiről nem is sejtettük, hogy a másiknak fogalma sincs róla!) így született meg ez a könyv - és úgy gondoljuk, a mi történetünk talán másoknak is segíthet. Segíthet rálátni arra, milyen komoly buktatókat küzdhetünk le együtt, mennyire nagy és fájó sebeket okozhatunk éppen annak, akit a legjobban szeretünk. De arra is, hogy a megértés és a megbocsátás a kulcs, amelyek segítségével újraépíthetünk egy olyan kapcsolatot is, amelyről nehezen tudtuk elképzelni, hogy valaha ilyen jó lesz.
Kategóriák: Előadóművészet
Tárgyszavak: Önéletrajz, Életrajzi kötet, Riportkönyv
Formátum: OCR szöveg
Típus: könyv
Tárgyszavak: Önéletrajz, Életrajzi kötet, Riportkönyv
Formátum: OCR szöveg
Típus: könyv
Share
Tweet
Tartalomjegyzék
Borító
Címlap
Copyright bejegyzések
Előszó (Hernádi Judit)
5-[7]
[illusztráció]
[9]
1.
11-[31]
Ez képtelenség, gondoltam akkor, Zsófi egyszerűen alkalmatlan arra, hogy felálljon a színpadra!
11-20
Egyszer például Viki olyasmit mondott anyámnak, hogy szerinte nekem nem volt gyerekkorom
21-29
[illusztráció]
[31]
2.
33-[57]
A lányomnak talán még nehezebb volt megtalálni a helyét, mint nekem annak idején
33-[44]
Később, már az óvodában, iskolában, amikor be kellett illeszkednem egy csoportba,
45-55
[illusztráció]
[57]
3.
59-[85]
A szüleim nagyon megszenvedték a kirúgatásomat,
59-[70]
Anya mindennél előbb el akart költöztetni a családjától
71-[82]
[illusztráció]
[85]
4.
87-[119]
Nem hiszem, hogy egy család ma attól működik jól, hogy van egy anya meg egy apa,
87-101
Ahogy egyre nagyobb lettem, úgy szoktam le a babákról,
103-117
[illusztráció]
[119]
5.
121-[147]
Egyetlen barátom, ismerősöm, rokonom sem értette, minek kell nekem ezzel
121-[132]
Azóta rájöttem: teljesen normális, hogy a tizenkét éves énem úgy döntött,
133-145
[illusztráció]
[147]
6.
149-[171]
Valahogy azért mind a két család megúszta az igazi szörnyűségeket
149-158
A kisebbséghez tartozás érzése egészen kisgyerek koromtól ott élt bennem,
159-169
[illusztráció]
[171]
7.
173-[199]
Anyám mindig furcsán viszonyult ahhoz, hogy színésznő lett belőlem,
173-184
Apa játszik többek között cajónon, gitáron, zongorán
185-[196]
[illusztráció]
[199]
8.
201-[227]
Sok emlékem van az egyedüllétről,
201-[212]
Ha látok egy csapat gyereket, tizenéveseket
213-[224]
[illusztráció]
[227]
9.
229-[251]
Sokáig azt gondoltam, kötelességem harcolni a rendezőkkel
229-238
Ahogy nőttem, lassan már minden kritikát nehezen viseltem anyámtól
239-248
[illusztráció]
[251]
10.
253-[279]
A nagyapám nem csak a méhekkel kapcsolatos gyávaságomon
253-[264]
Úgy éreztem, az életemért küzdök, amikor felkapaszkodtam
265-276
[illusztráció]
[279]
11.
281-303
Bármit gondolt is Zsófi időnként, azt hiszem, van remény
281-291
Anyámban mindig is az volt a legnehezebb
293-303
Utószó (Tarján Zsófi)
305-307
Kolofon
Hátsó borító / Fülszöveg