Bevezetés az összehasonlító jogtörténet alapelemeibe

A modern historiográfiai kutatómunka egyik nagy alakja, Cári L. Becker, közel fél évszázaddal ezelőtt jutott arra a megállapításra, hogy a „történetírás története - amelyben az egymást követő tudósnemzedékek világítják meg a múltat - a történetírás legizgalmasabb ága”. A találó megállapítás még abban az időben keletkezett, amikor a tudománytörténet önállósága szenvedélyes polémiák tárgya volt. Tudva, vagy tudat alatti tényezőként is hatott ez a felismerés a historiográfia képviselőire és sok jeles gondolkodót animált gyakran egy életen át. Joggal mondhatjuk ma már, hogy az idevágó kutatási feladatok bármelyikének munkaigényessége a tudományág reprezentánsainak nagyfokú odaadását igényelte, és ebben a meglepetés erejével ható felismerések ösztönző ereje is szakadatlanul érvényesült. Alighogy saját lábára állt tehát a modern historiográfia, eredményeibe és eszköztárába ab ovo beszökött az ösztönösség, és a vizsgált jelenségek módfelett bonyolult volta gyakran az útvesztők felismerésének lehetőségeit is elzárta. A hibák és tévedések kiküszöbölésének kézenfekvő követelményként tűnt, hogy a tudományok differenciálódásának megfelelően tagozódjék a modern historiográfia és ágazatonként rakja le az alapját egy majdan szintetizáló, egzakt tudományos eredménynek. Az ágazati historiográfia helyenként valóban gazdagnak ígérkező részeredményei sem ígértek azonban gyors sikert, mivel a kutatók történetfilozófiai és metodikai alapállása a divergens konzekvenciák újratermelésének melegágya lett. Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy „a tudományos igazsághoz vezető út” minden esetben maga is a „történetiség” jegyeit hordozza magában, és ez a vizsgált jelenségek mibenlétének is sajátja. Ez az a történelmi jelentőségű marxista felismerés, amely korunkban termékennyé tette a modern historiográfiai kutatásokat és elhárította a korábban ösztönösen ható animáló tényezőket, amelyek valóban az „eltérő nézetek halmazává silányították” gyakran a tudománytörténet eredményeit. A fentiekben csupán vázlatosan jelzett felismerés jelentőségének tudatosodását hazánkban is a marxista történetszemlélet befogadásával kapcsoljuk össze. A kibontakozó marxista jogtudományunk elvitathatatlan érdeme, hogy már az 50-es évek folyamán tudatosan élesztette és szervezte a tudománytörténeti vizsgálódást, amelynek első eredményei szinte a felfedezés erejével hatottak köz-gondolkodásunkra. Innen fakadt a módszeres tudománytörténeti kutatás, amelynek egyik termékenyítő eleme, a régi előítéletekkel való leszámolás szükségessége állt a vizsgálódás homlokterében. A marxizmus klasszikusainak történelmi jelentőségű megállapításaiból4 fakadt jogosan az a felismerés, hogy egy súlyos örökség nehezedik ránk, amely mint a szellemi élet terméke rendkívül bonyolult módon rakódott le közgondolkodásunk talaján és amelytől világszemléletünk alapvető változását követően is csak nehezen tudunk szabadulni. Napjainkig szakadatlanul hat ez a meggyőződés, miközben a konkrét kutatási problémák szintjén újabb és újabb historiográfiai súlypontok, megoldandó komplex feladatok kontúrjai bontakoztak ki.