Never enough - Soha nem elég

Azt szokás mondani, hogy ne próbálj meg olyasvalaki lenni, aki nem te vagy. De mi van azzal, aki majdnem te vagy? Esetleg azzal, aki régebben voltál? Amikor a testvérem, Claire belépett az Alder Grove Gimi menzájára, automatikusan kihúztam magamat ültömben. Gyerekként folyton azt mondogatták nekünk, hogy olyanok vagyunk a tökéletes testtartásunkkal, mint két tojás. „Milyen szép kislányok!” - hajtogatták mindig. Elég messze voltunk attól, hogy ikreknek nézzenek bennünket, de mindig reménykedtem benne, hogy az emberek észrevesznek majd valami aprócska hasonlóságot. A tökéletes testtartásunk lehetett az egyetlen emlékeztetője annak, hogy Claire nem Gwyneth Paltrow és Ashton Kutcher titkos szerelmének gyümölcse, illetve annak, hogy én nem Danny DeVito és egy gondozatlan pudli leszármazottja vagyok. - Ez aztán a mellbedobás! - szaladt ki az asztal másik oldalán ülő barátnőm, Shayleen szájából. Biztosan tudod, milyen az, amikor valaki valami kínosat mond, és mindenki nyomban elhallgat. Na, igen. Még Claire is felénk pillantott, hogy lássa, miért bámul mindenki, és abban a pillanatban ráeszméltem, milyen hülyén is nézhetek ki. Mintha képes lennék visszaalakítani krumpliszerű testemet azzá a vékony sült krumplivá, amilyen régen volt. Claire még mindig ugyanazzal a természetességgel tartotta magát szálfaegyenesen, mint amilyen magától értetődően fehér halásznadrágját és pántos szandálját hordta. Visszagörnyedtem, s közben átöleltem magamat. Hála az égnek, mielőtt Claire észrevehette volna, hogy ismét megpróbáltam őt utánozni, Josh odavágtázott hozzá, és magához ölelte, amivel elterelte a figyelmét. Claire odahajolt Joshhoz, és belesúgott valamit a fülébe. Testemben izzó lávaként áradt szét a forróság. Josh! Mármint, Josh Garrison. Az a Josh Garrison. Ugyan nem ő a focicsapat irányítója, de határozottan a leghelyesebb fiú volt közülük. Még szorosabbra fontam magam körül a karomat, és azon gondolkodtam, vajon Claire rólam beszél-e. Ez mégiscsak Josh volt, az a srác, akiért titokban már általános iskola óta odáig voltam. Josh, aki a nővérem pasija volt már három hete, két napja - gyorsan rápillantottam a karórámra - és körülbelül huszonkét órája. Claire ismét felém nézett, ám ez alkalommal abban a pillanatban, amikor tekintetünk összekapcsolódott, nővérem szája olyan széles mosolyra húzódott, hogy alig fért el az arcán. Zavarom egyenes arányban csökkent Claire izgatottságának fokozódásával. Bármit mondhatott is rólam, az nem is tűnt már olyan rossznak. Ismét odahajolt Joshhoz, hogy mondjon neki valamit, aztán rám mutatott. Ellenálltam a késztetésnek, hogy megérintsem a mellkasomat. Ki, én? Barátnőimmel, Shayleennel és Deirdrevel ültem annál az asztalnál, ahol máskor is, közel a kasszához. Shayleen figyelme most is oda összpontosult, ahová általában: a zsebtükrére és a szemceruzájára. Ismét eltűnődtem, vajon nem lesz-e egy kicsit túl sok a festékből. Túlságosan is hangsúlyozta a már így is hatalmas szemét és ajkát, amitől úgy nézett ki, mint Betty Boop. Shayleen miatt nem estem túlzásba a saját sminkemmel. Meg persze azért sem, mert nem voltam valami tehetséges a dologban.