Karcsi, a mintadiák válogatott kalandjai

Kanizsay Terenc jóízű magyar humorista 1879. nov. 28-án született. Édesatyja magyarkanizsai mérnök volt. Iskoláit Szegeden és Versecen végezte. Az utóbbi helyre német szóra küldték őt szülei. 1904-ben Szegeden újságíró lett, mint a Szeged és Vidéke munkatársa. Innen Szabadkára került, majd 1907-ben Budapestre, ahol folytatta újságírói tevékenységét a Magyar Hirlap és más pesti ujságoknál. Az Élet és a Zásztónk olvasóközönségének a kedvence volt, 1914. május 8-án halt meg. 1914. május 10-én kivitték a farkasréti temetőbe. Koporsójára terítették Jókai ezüsttel áttört halottasleplét s köréje gyűltek azok, akik szerették őt: az írók, szerkesztők, jóbarátok hallgatag csoportja vette körül özvegyét és kis fiát, a Palkót, akiről annyit írt. Ott volt Karcsi is, a sokat emlegetett mintadiák, akit Kanizsay Ferenc (Janeiro) emelt ki a diákok nyüzsgő, tüzesvérű tömegéből. És Karcsi, a mintadiák akkor levelet írt Janéirohoz és odatette a koporsóra a hosszúszalagos koszorúk közé. Ez a levél — úgy érezzük — kedvesebb és értékesebb minden koszorúnál. Íme, leközöljük: "Kedves Janeiro! Én sokat sírtam, nem új dolog nálam, hányszor kikaptam a szekundák miatt és a rosszaság miatt, de ahogyan most hullanak a könnyeim a papírra, az egészen más. És te, kedves Janeiro, az égből, ahová a melegszívű emberek jutnak, bizonyosan látod, hogy én most kiöntöm a szivem tartalmát. Jobban lobog ez, mint a halottas gyertya vagy a kandeláber. Én tudom, hogy rossz fiú vagyok, nem igen ízlik a tanulás, csak ha muszáj, a magaviseletből is szabályszerűm volt, nem egyes és te mégis megértettél engem és tudtál szeretni. Te voltál az egyetlen, aki a szivembe láttál és nem szórt villámokat a szemed, hanem jóságos voltál hozzám és javítottál engem. Amikor a Zászlónk jubileumán találkoztunk, te melegen megszorítottad a kezemet és én abban a pillanatban azt éreztem, hogy nem is vagyok «haszontalan fráter», mint mondták sokan, hanem én is jó lehetek és azóta jobb is lettem. Más csak azt látta, hogy ki akarok bújni a lecketanulás alól, de te azt is megérezted, hogy a szívem legmélyében igazgyöngyök is vannak és te beláttál egy igazi diákszívbe, ahol a sok tüske és bozót között virágbimbók is mosolyognak és a tüskés bozótot ki lehet irtani, a bimbó pedig virággá és gyümölccsé fejlődik. Csakhogy ezt kevesen látják, mert ehhez olyan mindent láttató gyémántforgó kell, mint Berylune tündér gyémántja, amelyet ha megfordítunk, a lélekbe látunk. Te, édes Janeiro, ezt a varázslatos gyémántforgót odaadtad a szüleim és tanáraim kezébe s azóta ők is meglátják az igazi diákszív belsejét, ahol bizony a sok huncutság mellett sok diákbánat, lelki vajúdás, bátortalan föltörekvés, igen sok gyámoltalan jóság is lakik. Csak ezt akartam megírni, édes Janeiro és az égben imádkozzál értünk diákokért, akik ütődünk-verődünk, mert rosszak vagyunk, de a szeretettől megnemesedik a lelkünk. Karcsi, a mintadiák."