A lelkiélet tankönyve

A Sarútlan Kármelita Rend szentség hírében elhalt generálisának, Johannes a Jesu-Maria atyának, halhatatlan müve, az Instructia Novitiomm, vagyis az újoncnövendékek oktatása, nem most jelenik meg először magyar nyelven. Jézusról nevezett Antal atya, győri perjel, adta ki először 1904-ben. Mivel azonban az ő fordítása inkább mondható szabad átdolgozásnak, a Rend elöljárói jónak látták újat készíttetni, hogy az eredeti szövegnek hiteles fordítását adhassák újoncnövendékeik kezébe. Amint a címből is következik ez a munka elsősorban kármelita újoncok számára készült. Nézetünk szerint azonban nemcsak bármely más szerzet használhatja, hanem még világi hívek is, alak magasabb lelki életre törekszenek, sőt merjük azt állítani, hogy éppen erre a célra gyakorlatibb kézikönyvet nehezen fognak találni az egész egyházi irodalomban. János atyánknak ez a nagyon is szűk körnek szánt müve ugyanis olyan általános érvényű lélektani törvényeken nyugszik, s a lelkeknek annyira közös vonásaira van fölépítve, hogy az ő megszorító célzata alig érvényesül. A könyv egészen jogosan viselhetne ilyesféle címet: „Az emberi léleknek rövid-útja a tökéletesség csúcsára". Hadd világítsuk meg egy példával, mennyire széles és általánosan emberi, sőt élőlény! alapokból indul ki János atyánk. Ha tárgy- és fedőüveg közé teszünk egy csöpp posványvizet, s mikroszkóp alatt vizsgáljuk, rendesen találunk benne amőbát, /Vagyis azt a legkezdetlegesebb kis egysejtű lényt, mély tulajdonképen csak egy szabad szemmel nem is látható csöpp protoplazma. Afféle nyúlós nyál. Nincs azon sem száj, sem bélcsatorna, sem szívet pótló lüktető vakuola, szóval semmi, mégolyán kezdetleges tagoltság sem. A táplálék számára ott nyitja meg testét, ahol azt megérinti, s a megemésztésre nem alkalmas részeket tovacsúszásában egyszerűen elhagyja. Már most fokozzuk a nagyítást kb. 1500-szorosra, hogy a zsákmányát, valami parányi kis szerves anyagot is észlelhessük, s igy megfigyelhessük, hogyan eszi meg. Óriás hozzá képest. Olyanféle az arány, mint egy felnőtt ember és egy kifli között. Az amőba, hogy-hogy-nem, észrevette a zsákmányt, s lassan feléje csúszik. Mikor eléri, két nyúlványt ereszt, ezeket mögötte összefolyatja, s íme ez utóbbi be van kebelezve. Szóval három dolgot vettünk észre az amőbán: észrevette a zsákmányt, megkívánta, amennyiben elkezdett feléje csúszni, s végül bekebelezte. Ha bármilyen ártalmas, de nem gyorsan ölő anyagot folyattunk volna a fedőüveg alá, az amőba éppen ellenkező mozgást vitt volna végbe, vagyis, mihelyt észlelte volna azt, azonnal elkezdett volna menekülni előle.