A kormányzati szektor gazdaságtana

Joseph E. Stiglitz: A kormányzati szektor gazdaságtana című művével az olvasó egy, az USA-ban, de a világ más országaiban is sikert arató egyetemi tankönyvet kap kezébe, amelyet a Kiadó a magyar olvasók, egyetemi hallgatók számára fontosnak tartott nemzetközi és magyar vonatkozású kiegészítésekkel jelentet meg. A szerző neve jól ismert egyetemi körökben. Oktatott a M.I.T.-en, a Yale, a Stanford, a Princeton és más egyetemeken. De a gazdaságpolitikusok körében is jól ismert. Az a nagyszerű lehetőség adódott számára, hogy az USA elnökének gazdasági tanácsadójaként és a Világbank fő közgazdászaként és elnökhelyetteseként is dolgozhatott. Ez a páratlanul széles tevékenység nyilván segítségére volt abban, hogy a bonyolult kérdéseket az elmélet, a józan ész és a politikai mechanizmus egymásra hatásaként képes tárgyalni, súlyt helyezve az elvont közgazdasági okoskodás mellett a társadalmi gyakorlat tapasztalataira is. J. E. Stiglitz művének előszavában megjegyzte, hogy ha műve a 60-as években jelent volna meg, akkor a Pénzügytan címet viselné (könyvének 2. kiadása alapján készült német kiadása 1989-ben Finanzwissenschaft címen jelent meg), de a nagyra nőtt és a XX. század utolsó negyedében szenvedélyesen vitatott állami szerepvállalás indokolta, hogy e szerep mélyreható elemzése felé forduljon, és új szellemű közgazdasági művet írjon. A változás a tartalmi minősitésen túlmenően formálisan is igazolható. Történelmileg ugyanis az állampénzügyek az adózásra koncentráltak, mivel a XVIII. századig az állami kiadások alapjában a honvédelemre - és persze az udvartartás táplálására - szorítkoztak, és a polgári forradalmak nyomán egészültek csak ki az igazgatás és jogszolgáltatás kiadásaival. A kiadások béke idején a GDP 10 százalékát sem érték el. A XIX. század végétől, de inkább csak a XX. században törtek be az új feladatok: a szociálállamiság, a pénzügyi eszközökkel támogatott gazdaságfejlesztési szándékok és a gazdasági versengés, a közép- és felsőfokú állami oktatás, az extemáliák kezelése. Mindez a pénzügytan gyökeres átalakulását hozta magával. Megmaradt, sőt a tehernövekedés nyomán megerősödött a , jó” adózás érvényesítése iránti klasszikus igény, amelynek egyszerű szabályát a XVII. században úgy fogalmazták meg, hogy „a birkát nem levágni, hanem nyírni kell”, vagy úgy, hogy a jó adózás az, amely révén „a libáról a lehető legtöbb tollat tépik a legkevesebb sziszegés mellett”. De a korábbi túlnyomóan adószemléletű pénzügytan egyre többet kellett hogy foglalkozzék az újszerű kiadásokkal és az állami szerepvállalás sokoldalú hatásaival, mellékhatásaival.