Az orgonáról

Ha az orgonának eredetét keressük, jó messzire kell visszapillantanunk, arra az időre, amikor még a kétágú pánsíp és a duda fontos szerepet vivő hangszerek voltak. Ezeknek az egyesítéséből keletkezett az orgona. Az egyesítés pontos idejét nem tudjuk, annyi azonban tény, hogy a rómaiaknak már volt hét sípból álló, szélnyomásra működő orgonájuk, mint azt egykorú rajzok bizonyítják. A víziorgonáknál is — aminő a nemrég Aquincumban kiásott példány — légpumpát használtak, a víznyomás csak arra szolgált, hogy a légnyomást egyenletessé tegye. Ezt a rendszert csakhamar háttérbe szorította a pneumatikus rendszer, amelynél a szelet férfiak által taposott kovácsfújtatók szolgáltatták. A régi orgonákat palotákban használták szólójátékra és ének, vagy hangszerek kíséretére. A víziorgonákat Konstantinápolyban egészen 1453-ig használták, nyugaton viszont használatuk a népvándorlás korában megszakad s csak a VIII. században indul meg újra, amidőn V. Konstantin bizánci császár küldött egy ólomsípokkal bíró és légnyomással működő orgonát ajándékba Kis Pipin frank királynak. Nagy Károly császár e Konstantin-féle orgona mintájára rendel magának egy orgonát Aachenben, 812-ben. VIII. János pápa 880-ban orgonát és játékost Németországból hozatott. A hangszer neve a görög tyyavov szóból származik, mely eszközt, szerszámot, hangszert jelent, ami azt is bizonyíthatja, hogy már Görögország fénykorában létezett, viszont, mivel latinul organum-nak hívják, mely szó nem egyéb a görög szó latinizált alakjánál, akkor is keletkezhetett, amikor a rómaiak legyőzték a görögöket és sok görög tudós és művész került Rómába. Nagyobbára barátok foglalkoztak ebben az időben orgonaépítéssel, így II. Sylvester pápa is, mielőtt magas méltóságát elérte.