Az ápolás-, ápolóképzés és kórházügy története Magyarországon

A múlt század közepén, az orvostudomány szakosodása és fejlődése ösztönzőleg hatott az európai kórházügy átformálódására. Új alapokra helyezte a kórházi gyógykezelést, háttérbe szorította az otthoni betegápolást és új követelményeket támasztott az orvosi gyógyító munka segítőivel - a mai értelemben vett egészségügyi szakdolgozókkal - szemben. Az új típusú, a szegényháztól elválasztott, osztályokra tagolt, az orvosok irányította és rendeletekkel szabályozott gyógyintézetekben (klinikák, városi és köz-, valamint magánkórházak stb.) a férfi és női betegápolókra már nemcsak az élelmezés és a tisztaság biztosítása hárult, hanem meg kellett felelniük az ápolás szakszerű követelményeinek és bizonyos esetekben - az orvosi utasításon kívül - önállóan tevékenykedtek a betegágy mellett. Ez utóbbiak már szakszerű képzést, a megfelelő szintű orvosi és egészségügyi ismeretek elsajátítását feltételezték. Ezért is vált szükségessé a betegápolók szakszerű kiképzése, a képesítési formák megteremtése és az orvosi irányító és oktató munka biztosítása. A folyamat természetesen nem a múlt század közepén kezdődött A gyógyítás és a betegápolás ábrázolása a legrégebbi ókori ásatási anyagokon is feltűnik. A görögrómai orvosi kultúra jelentős része a betegápolással foglalkozott, ilyen intézmények - betegházak, katonai és polgári „kórházat” - emlékei majd minden görög-római ásatásokon megtalálhatók. A betegápolás a családban „női munkának” számított, viszont a hadseregben a sebész mellett mindig volt „betegápoló”, akik vagy az idősebb katonák közül kerültek ki, vagy a katonai szolgálatot már ellátni nem képes rokkantak voltak. A pannóniai, legfőképpen az aquincumi ásatások nemcsak laktanyákat, hanem katonai és polgári kórházak (betegházak) maradványait is feltárták, és a megmaradt sírkövek feliratai is árulkodnak orvosok, sebészek Jelenlétéről”. Ahol orvosok és sebészek működtek, ott biztos voltak munkájukat segítő betegápolók is. Fontos szerepet töltöttek be a gladiátorok mellett működő masszírozok, kisebb-nagyobb sérüléseket, ficamokat helyreállító sebészek. Az orvos és a sebész, sőt a patikus személye a görög-római korban még összemosódott, hiszen a tapasztalati alapon kiképzett orvos aki orvosi iskolákban vagy egy-egy neves orvos mellett „tanulta ki” a gyógyítás „művészetét” - nemcsak a sebészi feladatokat látta el, hanem maga készítette el a gyógyszereket, kenőcsöket, gyógynövényekből származó főzeteket. Ebben segíthettek segédei, valamint azok a betegápolók, akik az orvos utasításait hajtották végre. Híres orvosok nevét feljegyezték, a betegápolókét viszont nem, de hősi költemények, mondák utalnak meg tevékenységükre.