Medencék, gólok, pofonok

Komolyan mondom, kezdek aggódni. Ez itt már a negyedik könyv, amely az én aranycsengésű, ám egyébként végtelenül szerény nevem alatt jelenik meg. Rossz rágondolni, mi lesz, ha ez elhatalmasodik rajtam. Ott volt Bernhard Shaw. Vagy gondoljunk csak Jókai Mórra. Ők is nekiülték, írták egyik könyvet a másik után és mire jutottak? 1957 - Melbourne - Miami - Margitsziget. 1966 - Kinn vagyok a vízből. 1981 - Itt állok megfürödve. 1982 - Medencék, gólok, pofonok. Uramatyám, lehet, hogy ez már a halhatatlanság? És az egész együtt: egy csodálatos tehetség elindulása, kibontakozása, szárnyalása, emelkedése ... emelkedése ... emelkedése ... És ez már harminchét éve így megy. Meddig lehet ezt csinálni? Csoda, hogy még nem szédülök. Na most azért vigyázzunk. Amikor egy játékos öregedni 'kezd, törvényszerűen fene ravasszá válik. Áll a pálya közepén, szidja a fiatalokat és legfeljebb a ziccereket játssza meg. Lehet, hogy a tollforgatókkal is ez a helyzet? Ugyanis töredelmesen be kell vallanom, hogy ez a vaskos kötet sincs minden furfang nélkül. Az történt, hogy egy kalap alá vettem előző monumentális alkotásaimat, kiegészítettem az azóta lezajlott -szintúgy velőtrázó - eseményekkel és most egyszerre nyomom a szépre és nemesre epedő világ kezébe. Itt van, ti akartátok.Sokat gondolkoztam, milyen címet adjak ennek a részint megrázó, részint felemelő opusznak. „Kárpáti-rapszódia”? Igen, ez kézenfekvő lett volna, de hát világéletemben acélos önfegyelmet erőltettem magamra, és így csakhamar rájöttem, hogy Illés Béla után ez még tőlem is minősíthetetlen szemtelenség lenne. „A Kárpáti-ház”? Nem, ezt már eleve elvetettem. Ebből okvetlenül tévésorozatot csinálnának, és nehezen viselném el, ha magyar hangom Gálvölgyi János lenne. Medencék, gólok, pofonok! Ebben minden benne van. Mit ád az ég, még az igazság is. Én, kérem, végigpólóztam a világ összes medencéjét. Játszottam kétezer mérkőzést, lőttem ötezer gólt, kaptam tízezer pofont. Vízben-parton végigcsináltam hét olimpiát, a hétből négyet - ez történelem! -győztesen. Egy időben az a hír járta rólam, hogy fifikás, minden hájjal megkent játékos vagyok. Azt viszont kevesen tudták, hogy a dörzsöltség nálam soha sem becsület és dicsőség dolga volt, hanem - lehetőség a túlélésre. A fennmaradásra. Darwin bővebben tudna erről mesélni. A vízilabda ugyanis minden időben a szőrös mellű kolosszusok sportága volt. Átlagmagasságuk 280 centi, átlagsúlyuk 320 kiló. Ebből két mázsa tiszta izom, a többi kemény bütyök. Most árulják el nekem, hogyan élhet meg ezek között a gulliverek között egy középtermetű (165 cm) szerény és csendes férfiú, akinek súlya diadalai teljében sem haladta meg a 70 kilót és aki ráadásul még az r-be-tűket sem tudta Lőrincze Lajos artikulációjával kiejteni? Maradt a firka. Meg az, hogy imádom a vízilabdát. Harminchét esztendeje egyfolytában. Harminchét év nem csekélység. Ennyi időbe belefér két jó és három közepes házasság. És még mindig nem érzem semmi jelét az elhidegülésnek. A jóindulatú olvasó talán megbocsátja, ha a következők során eltekintek az események adatszerű közlésétől. Hogy hányadik percben ki lőtt gólt és kit miért állított ki — tévesen -a játékvezető, az hosszabb távlatokban már alig érdekes.