A modern Magyarország születése

1711-ben a szatmári békével új korszak kezdődik Magyarország történetében. A megelőző két évszázaddal, a folytonos háborúkkal, az emberek és az anyagi javak mérhetetlen pusztulásával, az ország három részre szakadásával szemben helyreáll a magyar korona országainak területi állománya a Habsburgok uralma alatt, s bekövetkezik egy hosszú békés korszak, amely lehetőséget nyújt az ország újjáépítésére és újratelepítésére. Az 1711-től 1914-ig ívelő két évszázadot egységes nagy korszakként kezeljük. Ezt elsősorban az indokolja, hogy hazánk történetében több tekintetben olyan alapvető tendenciákat — mondhatnánk trendeket — figyelhetünk meg, amelyek folyamatosan végig vonulnak az egész korszakon. Először is — ezt tartjuk legfontosabbnak — ekkor alakul ki a modem Magyarország, ekkor valósul meg az átmenet a hagyományos rendi struktúrából a modern polgári társadalmi, gazdasági és politikai szerkezetbe. Ez a két évszázad egy hosszú, folyamatos reformkorszak. A reformok lendülete ugyan időnként ellanyhul, meg-megtörik, de azután ismételten megújulva, az élet egyre több területére kiterjedve és magasabb szintre emelkedve, a korszak végére lényegében megvalósítja a modern, alapstruktúráiban polgári jellegű Magyarországot. A modernizáció eleinte a rendi struktúrán belül folyik, annak javítására, korszerűsítésére törekszik. Szándékosan nem beszélek „feudális” struktúráról, „feudalizmusról”, mert azokkal a kiváló magyar történészekkel értek egyet, akik szerint Magyarországon sohasem volt „feudalizmus”, azaz hűbériség, s ez különben is sajátos középkori jelenség. Ebben a vonatkozásban teljesen osztom Hahner Péter véleményét arról, hogy miért nem lehet használni az újkorban a „feudális” jelzőt.1 A 18. század elejének rendi reformmozgalma elsősorban a közigazgatást és az igazságszolgáltatást igyekezett korszerűsíteni, s az elpusztult országrészeket újjáépíteni, újranépesíteni. 1723 után ez a rendi reformmozgalom elhalt, s a rendek évtizedeken át csak saját elavult kiváltságaik őrzésével és biztosításával törődtek, teljesen megfeledkezve a gondjaikra bízott társadalom problémáiról. 1790-ig minden modernizálási kísérlet, reform kizárólag az uralkodók, és a központi kormányszervek részéről indult ki, s a reformok megvalósítása során le kellett küzdeni a rendek ellenállását. De az 1760-as évektől kezdve a nemességen, főleg a nemesi értelmiségen belül kialakul, és egyre bővül egy felvilágosult reformer csoport, amely munkatársul szegődik az uralkodók reformjainak megvalósításához. Az 1790-es években egy pillanatra úgy tűnik, hogy ismét az immár „felvilágosult” rendiség vállalkozik a reformok továbbvitelére a konzervatív reakcióba hátráló és megmerevedő bécsi kormányzattal szemben, de a reformerek hamarosan hallgatásra kényszerültek. Az 1795 és 1825 közötti évek a „cenzúrázott Magyarország” kora, amikor a reformtörekvések csak titokban, magánérintkezésben és magánlevelezésben, nem publikált, vagy külföldön névtelenül kiadott kéziratokban kerülhettek megvitatásra. Ténylegesen a magyar liberális nemesi értelmiségi elit csak 1830-tól kezdve vált a reformmozgalom vezető erejévé. Ez a mozgalom már túllépett a rendi struktúra keretein, s a polgári átalakulás megvalósítására törekedett, s 1848-ban az európai forradalmi hullám segítségével sikerre