A középkor története

A középkor történetéről magyar szerzőtől utoljára 1936-ban jelent meg összefoglaló munka egykori kedves tanárom, Váczy Péter tollából. Ezzel a kötettel tisztelegni szeretnék az ő emléke, valamint másik két egykori mesterem, Deér József és Hajnal István emléke előtt. Ők szerettették meg velem a középkort és vezettek be csodálatos világába. E könyvnek több száz társszerzője volt: az elmúlt 15 évben tanítványaim a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen; a nekik tartott előadásokon, a velük végzett szemináriumi munka és a velük folytatott beszélgetések során formálódott ki az európai középkornak az a képe, amely -közös munkánk eredményeként - ebben a könyvben az olvasó elé tárul. Köszönet illeti egykori tanítványaimat, most kollégáimat és munkatársaimat, Nagy Mariannt és Sashalmi Endrét, valamint Bagi Dánielt és Radó Bálintot a kötet megszületése körüli bábáskodásukért. Végül, de nem utolsósorban megköszönöm Potencsik Erikának és Rácz Árpádnak az igen gondos és alapos szerkesztői és szövegellenőrző munkát, amellyel pótolták a szerző hiányosságait, korrigálták figyelmetlenségeit. | A középkor elnevezés a 15. századi itáliai humanistáktól származik. Először Giovanni Andrea dei Bussi pápai könyvtáros használta 1469-ben, „média tempestas” formában. A 16. század elején már gyakran találkozunk a media aetas, media tempore, media antiquitas kifejezésekkel, majd a 17. században megjelent a medium aevum elnevezés is. A humanisták számára a Nyugatrómai Birodalom bukása és saját koruk közötti ezer év a sötétség (tenebrae'j, a kulturális hanyatlás kora volt, egyfajta sajnálatos közjáték a kulturális virágzás két nagy korszaka között. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy ők elsősorban filológusok voltak, akik az írott latin nyelv színvonala alapján ítélték meg az előző korokat, s a klasszikus latinhoz képest a középkor latinságát barbárnak minősítették. A „középkor” minden szempontból negatív minősítést csak a felvilágosodás idején, a 18. században kapott. Ekkor vált divatossá a „sötét középkor” elnevezés. A 19. század elején azután gyökeresen megváltozott a helyzet: a romantika a középkorért lelkesedett, abban vélte megtalálni álmai korszakát. A 17. század végén alakult ki a világtörténet hármas korszakbeosztása ókorra, középkorra és újkorra. E korszakolás Cristoph Cellarius hallei professzor világtörténete nyomán vált általánosan elfogadottá. Cellarius az 1680-as években három könyvben adta ki világtörténetét: a História antiqua (1685) és a História nova (1686) után 1688-ban látott napvilágot a középkor története: História medii aevi a temporibus Constantini Magni ad Constantinopolim a Turcis captam címmel. Ezzel mindjárt a középkor kronológiai határait is megadta: Nagy Konstantintól Konstantinápoly elestéig (1453). A 18. század végére azonban általánossá vált a 476-os és az 1492-es korszakhatár. Az utóbbit napjainkig a történészek többsége elfogadja, bár akadnak, akik inkább a reformációt (1517) tekintik a középkor végének, sőt újabban egyesek egészen a 16. század közepéig elmennek, amikor Európában már minden téren mutatkoznak a nagy felfedezések és a reformáció következményei. Ami a középkor kezdetét illeti, 476-ot ma már a szakemberek nem tekintik igazi korszakhatárnak, hiszen akkor nem történt semmi lényeges, a Nyugatrómai Császárság formális megszűnését a kortársak szinte észre sem vették.