Ad astra

Egy halott leány halhatatlan lelke él ebben a könyvben. Mint himes pillangó, melynek szintszóró szárnyain szivárványosan törik meg a napfény, úgy indult útjára ez a gazdag lélek — a költő lelke —, hogy megcsókoljon minden szép virágot, melyet csodákra nyílt szeme meglátott, megérzett. Ha elszállt szivéből egy sóhaj tavasznak évadján, ha kirepült lelkéből a vágy ábrándtermő éjjelen, ha felszakadt szeméből a könny sötét gyászban: dal lett belőle, költemény. Felfogta szomjas szemével a ragyogást. Felszívta magába nyíló virágok illatát. Beitta leikébe a körülötte zsongó sok dallamot. Mindezt összeolvasztotta szive dobogásával és leírta — fehér lapra fekete betűkkel — a lelkét. Szerelmes szép gondolatait. Félve születő ábrándjait, a tündérregés leánylélek álomképeit. Játékos libbenéssel röpködött pillangós lelke virágok fölött és mézet szívott minden kehelyből. Lelke mézét reánk hagyta, mig maga elbágyadtan, ifjan, halottan lehanyatlott. Felpanaszolhatjuk, hogy — jaj — milyen rövid volt az ideje, az útja és hogy ez is — nagy részben — nem rózsák között haladt. Hogy szúró tövisek meg marták, durva, kemény ágak sebezték. De ... De ha írásait olvassuk, ha majd önök átlapozzák ezt a kis kötetet, melybe összeválogattuk versei nagy részét, nem fogják érezni, hogy életútja rövid volt. Mert nem találnak hiányt benne. Ami hangot az élet a lélek húrjain megszólaltathat, az mind zengett benne. És ha elgondoljuk, hogy minden év letöröl valamit lelkünk himporából, hogy minden múló évvel temetünk — egy reményt, egy ábrándot — ha elgondoljuk, hogy lassan lassan lekopik lelkünkről az ifjúság zománca: mintha valami megnyugvás szállna panaszos szomorúságunk fölé. Temetőben, temetéssel telik életünk. Magunkbaszállás óráin megállunk ezeknél a fejfáknál: egy-egy eltemetett ábránd, remény, akarás hantjánál. Mi alattuk nyugszik, mind a mi lelkünk halottja. És talán mire magunk odakerülünk, már utolsó ábrándunkat is sírba tettük és kifosztva, koldusán fekszünk le melléjük. Kaufer Ettivel nem igy történt. Ő lefeküdt korai sírjába, de ábrándjai, álmai — a lelke — megéltek. Gazdagon diadalmasan, a fiatal érintetlenség minden himporos zománcával. És ez a lélek, melynek „Ad Astra“ a neve, ime itt dalol, nevet és busul, ujjong és sir, szeret és sajnálkozik felénk ebből a verseskönyvből. Nem csak neki állítunk emléket evvel. Magunknak, mindenkinek, kinek lelkében a Szép kultuszának örökmécsese ég, akarjuk megőrizni ezt a lelket. Ismeretlenül is meghitt ismerősünkké lesz evvel a könyvvel. Látjuk "húsz tavasz virágában" — boldogan, fehéren ahogy két karját ölelésre tárja és az Életet várja pezsdülő szivvel, melyben meleg, "piros cigányvér" — költővér - áramlik. Csókos szerelemről álmodik — ez az a nagy csoda, amire vár — és "ezer tavasz minden melódiája reszketve zeng át a lelkén." A virágok, az ősz, a tenger — minden — csak a szerelem szögéből tükrözik abban az időben lelkében. Ha az élettel — könyörtelen, hatalmas Ur — perbe is száll egy-egy keserű pillanatban, lázadozó harcoskedve leányos könyörgéssé alázatosodik és csak a boldogságból kér egy parányt.