Az írás története

Kéki Béla (1917-1993) nem ismeretlen a könyvek világában jártas olvasók előtt, s az idősebb nemzedék még személyes emlékét is őrzi. Hosszú pályája csaknem az egész huszadik századot átfogta, és térben is kiterjedt volt: egyaránt magában foglalta Erdélyt és a mai Magyarországot. A Petrozsényben született Kéki Béla életének első fele a két háború közötti Kolozsvár pezsgő szellemi életéhez fűződik. írásai - elsősorban színi- és zenekritikák - számos napilapban és folyóiratban jelentek meg. Már a harmincas évek elejétől kezdve folytatott lapszerkesztői tevékenységet, például az Erdély magyar szellemi életében meghatározó jelentőségű Pásztortűz és Hitel című folyóiratoknál. 1941-től Kéki Béla a kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. A háborús évek után, mely katonáskodást és hadifogságot is jelentett Kéki Béla számára, Budapesten telepedett le, s a könyvtárosságot most már végleg hivatásának választotta. Mintegy negyed századon át cselekvő részese, alakítója volt a magyar könyvtárügynek. 1946 és 1952 között a Széchényi Könyvtár munkatársa, majd főigazgató-helyettese, ezután a Budapesti Műszaki Egyetem Központi Könyvtárának osztályvezetője, majd igazgatóhelyettese 1969-ban történt nyugdíjba vonulásáig. A gyakorlati könyvtári tevékenység mellett Kéki Béla kutató- és oktatómunkával is foglalkozott: hosszú éveken keresztül tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtártudományi Tanszékén és a budapesti Pedagógiai Főiskolán. Választott szakterülete az írás-, könyv- és könyvtártörténet volt. írásaival és előadásaival több generációt nevelt e szakterület ismeretére. írásait mindig a szigorú tudományos igény, ugyanakkor az olvasmányos, szép stílus jellemezte. Azon kevesek közé tartozott, akiknél a világos és szép megfogalmazás megbonthatatlan egységet alkotott. Akik hallhatták előadásait, tanúsíthatják, hogy lebilincselően érdekes előadó volt, aki szakterületének lelkes szeretetét át tudta adni hallgatóinak is. Nem véletlen, hogy mint közéleti ember is rendkívül aktív volt. Kapcsolatteremtő képessége, szeretetreméltó egyénisége nagy szerepel játszott a könyvtáros szakma közösségi formáinak kialakításában. Az 1955-ben újjászerveződő könyvtáros egyesületnek hosszú időn keresztül tevékeny és irányító tagja volt. 1991-ben jelent meg a francia Georges Jean magyarra fordított munkája Az írás, az emberiség emlékezete címmel. E mű magyar változatát szakmailag Kéki Béla ellenőrizte és további három fejezettel bővítette. A francia és a magyar szerző írástörténeti műve érdekes összevetésre ad alkalmat. Míg Kéki Béla munkája mindig pontos történeti alapvetésű s rendszerezett formában szakszerű ismereteket ad (ezért is használható írástörténeti kézikönyvként, ill. tankönyvként), a francia szerző szubjektívebb, csapongó írását sokkal inkább a nagyközönségnek, az érdekességet a részletező pontosság elé helyező olvasóknak szánta. Kéki Béla posztumusz műve, A latin nyomdabetű rajzának fejlődése Gutenberg óta a Miskolci Bölcsész Egyesület kiadásában jelent meg 1994-ben. Kéki Béla ebben a munkájában is a gondolatközlés klasszikus eszközének, az írásnak, ezúttal a latin nyomdabetűnek fejlődését követi végig. Zenében, esztétikában és képzőművészetben egyaránt jártas emberként a nyomtatott szövegben is a szépséget, a harmóniát, a ritmust kereste és találta meg. Ahogy sokak szemében az építészet megfagyott zene, úgy volt az ő számára a tipográfia a dallam és a ritmus megtestesülése.