A barokk művészete

Valószínűleg kevesen tudatosítottuk magunkban, hogy a régi korok művészetét, az elmúlt idők stíluskorszakait nem szemléljük elfogulatlanul, s nem valóságos értékeik alapján ítéljük meg. ízlésünk sokszor nem „igazságos”, nem „tárgyilagos”: könnyen befolyásolják azok az elvek, amelyeket napjaink művészete követ, s melyeket magunk is hamar elfogadunk, magunkénak vallunk. Különösen erős ellenérzést vált ki az a stíluskorszak, amelyet a kortárs művészet kiszorított: a túlhaladott eszmék elleni harc, az ízlésváltozás ténye még az igazi szépségek felismerését is akadályozhatja. Az új korszak embere elődeinek művészetében rendszerint csak a rossz ízlés, a silány minőség bizonyítékát látja. Hasonló kérdések merülnek fel, ha azt kutatjuk, hogyan vélekedik korunk a barokk művészetről. Bár egyes alkotók iránt az érdeklődés változatlanul igen nagy, a barokk építészet, festészet és szobrászat jelenleg egyáltalán nem népszerű. Az évszázadok során többször is változott e stíluskorszak megítélése: sokáig volt a mélyponton, de egyes időszakokban a művészi ideálok, a követendő példaképek sorába emelkedett. Fel kell ismernünk, hogy a vélemények mindig szorosan kötődtek időszerű művészeti problémákhoz, és azokhoz a válaszokhoz, amelyeket e kérdésekre egy-egy kor adott. A barokk első alapos elemzése, újraértékelése a XIX. század végén közvetlenül kapcsolódott az impresszionizmus elismeréséhez. „Alapelvei” - melyeket ekkor határoztak meg - erősen emlékeztetnek az impresszionizmus jellegzetességeire (például a szubjektív élmény, a látvány hangsúlyozása, a körvonalak, a formahatárok feloldása stb.). Méltatása összefüggött a század második felének történeti, politikai eseményeivel és a nyomukban jelentkező társadalmi igényekkel is. Az egyesített Németországban, a risorgimento Olaszországában, 111. Napóleon francia császárságában s a nagyhatalmak sorából egyre inkább kiszoruló Ausztriában a barokkot a nemzeti nagyság, az erő, a kulturális virágkor nagy korszakának tekintették; reprezentatív felidézése egyúttal a múlt újjáélesztésének vágyát is tükrözte. A neobarokkot az arisztokrácia életmódját utánzó nagypolgárság is művészi stílusául választotta. A XVII-XV1II. század művészetének első alapos elemzései is ekkor jelentek meg, s ekkor ismerték fel, hogy a barokk önálló, öntörvényű stíluskorszak volt, nem pedig „hanyatlás” a reneszánsz után. Századunk 20-as-30-as éveiben a hivatalos művészet stílusaként a neobarokk irányzat újból erőre kapott. Egyértelmű, hogy napjainkban a barokk művészet iránti ellenérzés a két neobarokk periódus hibáinak tulajdonítható. A történelmi, társadalmi viszonyok megváltozása nyomán a korábbi időszakkal együtt letűnt annak művészete is; alapelvei tévesnek, célkitűzései hamisnak bizonyultak.